Ma újra Delhi napot tartottunk.
Először a Gurdwara Bangla Sahib nevű szikh templomba mentünk el. A katolikusok azt szokták mondani, hogy templomban járva vedd le a kalapod. Ennek itt az ellenkezője igaz. Ide fejfedőben kell menni és lássatok csodát, le kell venni a cipőt.
A cipőlevételnél nem szoktam elhinni, hogy vissza is kapjuk a lábbelit, ezért most is belegyömöszöltem a kézitáskámba cipőinket és indultunk volna befelé. Subash bácsi azonban utánam futott és biztositott róla, hogy a hét főbűn egyikének számit, ha a táskámban cipőt csempészek erre a szent helyre. Mivel ő ettől nagyon ideges lett és kicsit megijedtem nehogy egy szikh őr a nála levő nagy haleffal megpaskoljon, leadtam a ruhatárban a szandijainkat.
Kicsit megrendülve tapasztaltuk, hogy ebben a templomban sikerült a DNS cserét újabb magaslatokra emelni, ugyanis a bejárat előtt egy lábmosó medence van, amelyen áttörtetve juthat be az ember a templomba. A viz átlátszó és egyetlen lábgombának látszó tárgy sem úszkál benne. Akár inni is lehetne belőle, ha nem tervezünk nagyon hosszú távra. Szerencsére a puha gerincű külföldi elsasszézhat a medence mellett, bár lehet, hogy ez a spirituális elmélyülés rovására megy, de ezt megpróbáltuk feldolgozni.
Miután kicsit elvesztettük és megtaláltuk egymást, bementünk a templomba. A templombelső kicsit egy mecsetre hasonlit. Szépen üldögélnek a népek a földön és miközben zenészek dobolnak és kántálnak, ők aranyosan meditálnak. Vagy nem. A terem közepén néhány vallási vezető üldögél, akiktől lehet áldást kérni. Nem sokat kéretik magukat, mert szivesen adnak.
A templomból be és kilépés közben a hivek még megpuszilják a küszöböt és miután a templomban kiimádkozták magukat, kapnak egy maréknyi barnás pépet a kijáratnál álló papoktól, amit feljánlhatnak az égieknek. De lehet, hogy megeszik. Egészségükre. A kijáratnál inni is lehet. Közös vizből, közös pohárból.
Miközben osontunk kifelé a templomból az áhitatos tömeg mellett, Szandra közölte, hogy képzeljük el, egy néni be akart nyúlni a szájába. ??? Szandra megmagyarázta. A néni meg akarta fogni a nyelvét. Szandra nem engedte. Azt mondta "no". Okos. Most már tudjuk, hogy mi lesz a gyerek, ha nagy lesz. Nobel dijas.
Ezután átsétáltunk a szomszédos katedrálisba. Újfent átkeltünk az út túloldalára. Gyalog. Igaz, hogy ez az úttest sokkal keskenyebb volt, mint a múltkori, de az izgalom ugyanaz.
Jól hangzana, ha azt mondanám, azért mentünk katolikus templomba, mert hazai lelki mélységekre vágytunk, de az a helyzet, hogy urammal egymásra néztünk, és mindketten úgy éreztük, hogy jólesne egy olyan szent hely, ahol nem kell levenni a cipőt. És lőn. Nagyszerű volt! Plusz jól szórakoztunk, mert néhány helyi erő megtorpant előttünk az ajtóban, mivel nem tudták elhinni, hogy cipőben is be lehet menni olyan helyre, ahol az égiekkel szeretnénk beszélgetni. Pedig van olyan, ahol ez egész jól működik.
Mivel a kultúra iránti éhségünket nem sikerült teljesen kielégiteni, elmentünk még megnézni a Safdarjung siremléket is. Ezt egy mogul uralkodó emelte az apjának az 1750-es években. A papa a mérsékelten kedves és szimpatikus Safdarjang mogul volt, Nawab tartomány elöljárója. A siremlék Delhi utolsó mogul épitészeti emlékei közé tartozik. A helyzet az, hogyha az ember már látta a Taj Mahalt, illetve a szintén Delhiben található Humayun siremléket, akkor sok újat a hely nem nyújt. A kertje viszont nagyon szép.
A csajok úgy értékelték, hogy maga a sir nagyon hasonlit egy asztalhoz és oda konkludáltak, hogy az ember szeretett apukáját halála után az asztal alá rakja. Próbáltunk finomitani az álláspontjukon, de a teljes áttörés még várat magára.
Ezután elmentünk ebédelni. Az indiai "Good Food" magazin melegen ajánlja a "United Coffee House" nevű helyet, merthogy igazi retro gasztro élmény. Ez igaz. A kávéház 1942-es megnyitása óta ugyanazon a helyen működik lényegében változatlan étlappal, egyenruhás pincérek szolgálnak fel és érdekes időutazás az angol gyarmatositás korabeli Indiába. A kávéház a Connaught Place-en van. A teret a británok arra a célra tervezték, hogy boltok és kávéházak legyenek itt, azaz, hogy bevásárlóközpontként működjön. Működik is. Mind a mai napig. (Mivel a fényképezőgép parkunk délutánra megfeküdt, ezért a térről és a kávéházról sajnos nincsenek fotóim.)
A kaja feledhető, azonban ebéd közben nagyon érdekes élményben volt részünk. A mellettünk levő asztalnál ugyanis egy vehemens fiatalember nagyjából ezerrel csábitott egy hajadont.
A szimpatikus fiatalemberre akkor lettünk figyelmesek, amikor a személyzetet lekapta a tiz körméről, mert rosszul készitették el a limonádéját. Őrületes szerencsénk volt, mert elsőkézből értesültünk a konstruktiv kritika nyomán készült limcsi minőségéről. Apa ugyanis rendelt egy ráadás limonádét és a fiatalember citromos vizével együtt készitették el az övét is. Miután kicsit ivott belőle, gyorsan kiütközött a homlokán egy máltai lepárló üzem legalább egyhavi termelésének megfelelő só. Próbálta vizzel kicsit higitani, de hiába. Mivel én sem birtam meginni, merthogy a limonádéban só és cukor is volt, feladtuk és kértünk másikat (só nélkül, csak cukorral, feleannyival, mint ez).
A fiatalember a szomszédos asztalnál viszont elégedett volt. Szive hölgyét nagyon gálánsan egy pohár csapvizzel vendégelte meg. Hiába, úriembernek születni kell.
Ezután akkor figyeltünk fel rájuk ismét, amikor meghozták az ennivalójukat, merthogy sokkal előbb érkezett meg, mint a miénk. A srác le sem tagadhatná, hogy igazi gentlemanus. Vettek egy tál lencsefőzit (itteni nevén dhal), egy kis sajtpörit (paneer tikka massala, vagy valami hasonló) és némi naant (lapos, sütőben sült kenyér). Az indiaiak a kinaiakhoz hasonlóan úgy esznek, hogy közös tálban érkezik a kaja, mindenki kap tányért és szépen szed magának, amennyit kér.
A srác úgy döntött, hogy szive hölgye a sajtpöriből egy darab sajtot kér (kb 1x1 cm-es kocka) némi szósszal, merthogy aranyosan szedett neki. Amikor a kislány megpróbálta kicsit felkerekiteni az adagot, élénk vita bontakozott ki köztük, de a srác nyert. A lány rájött, hogy egy darabnál több sajt ártana az egészségének és a csipőméretének. Ezután vett magának egy darab kenyeret, amit a srác kivett a tányérjából, adott helyette másikat. A másik kenyeret viszont jól összetapogatta, lenyomkodta, kissé elődolgozta, hogy a kislánynak könnyebb legyen megenni. A kislány sűrű szempillarebegtetéssel jelezte, hogy ezt a gondoskodást igazán megtisztelőnek tartja. Valószinűleg a kislány eddig a pontig jól szerepelt, mert a lencsefőziből egyedül (!!!) szedhetett magának, annyit, amennyit kért. Ezután a szerelmespár ölébe teritette az éttermi szalvétát és kézzel nekilátott az evésnek. A kislányon látszott, hogy volt gyerekszobája, mert szigorúan csak a jobb kezét használta, a srác mindkét kézzel dolgozott. Ha esetleg valaki nem tudná, a lencsefőzit úgy kell kézzel enni, hogy az ember a kenyérre kerget pár szem lencsét és a szaftját kitunkolja. Kicsit sem szerelemölő, mert rém guszta. A fiatalember persze ebéd közben folyamatosan osztotta az észt, de a kislány ezt láthatólag jól tűrte. A grandiózus ebéd végén a maradékot becsomagoltatták. A kislány ezt megkapta ajándékba és ennek nagyon örült. Mindnyájan arra gondolunk, hogy a kellemesen antipatikus fiatalembernek jó sanszai vannak a kislánynál.
Az indiaiak szivesen mondják magukról, hogy náluk fejlett éttermi kultúra van. Az a helyzet, hogy azért étterembe menni, hogy egyek egy kis lencsefőzit, amit otthon egyébként is minden nap eszem, mindenképpen érdekes megközelités. Azt is szoknunk kell, hogy az indiaiak kézzel esznek. Mindig és mindent, lehetőleg mindenhol. Ebben az sem gátolja meg őket, ha ki van téve az evőeszköz. Ezt úgy kezelik, mint mi a kinai étteremben az evőpálcikát. Gábor mindenesetre fontolgatja, hogy aktiv randizási tevékenységbe kezd Indiában. Meglehetősen rentábilis vállalkozásnak tűnik a dolog. Úgyhogy már fogalmazza a szövegét, hogy kellően lehengerlő legyen.
Utóirat: Delhiben most ez a fa virágzik mindenhol. Szép nem?
Először a Gurdwara Bangla Sahib nevű szikh templomba mentünk el. A katolikusok azt szokták mondani, hogy templomban járva vedd le a kalapod. Ennek itt az ellenkezője igaz. Ide fejfedőben kell menni és lássatok csodát, le kell venni a cipőt.
A cipőlevételnél nem szoktam elhinni, hogy vissza is kapjuk a lábbelit, ezért most is belegyömöszöltem a kézitáskámba cipőinket és indultunk volna befelé. Subash bácsi azonban utánam futott és biztositott róla, hogy a hét főbűn egyikének számit, ha a táskámban cipőt csempészek erre a szent helyre. Mivel ő ettől nagyon ideges lett és kicsit megijedtem nehogy egy szikh őr a nála levő nagy haleffal megpaskoljon, leadtam a ruhatárban a szandijainkat.
Kicsit megrendülve tapasztaltuk, hogy ebben a templomban sikerült a DNS cserét újabb magaslatokra emelni, ugyanis a bejárat előtt egy lábmosó medence van, amelyen áttörtetve juthat be az ember a templomba. A viz átlátszó és egyetlen lábgombának látszó tárgy sem úszkál benne. Akár inni is lehetne belőle, ha nem tervezünk nagyon hosszú távra. Szerencsére a puha gerincű külföldi elsasszézhat a medence mellett, bár lehet, hogy ez a spirituális elmélyülés rovására megy, de ezt megpróbáltuk feldolgozni.
Miután kicsit elvesztettük és megtaláltuk egymást, bementünk a templomba. A templombelső kicsit egy mecsetre hasonlit. Szépen üldögélnek a népek a földön és miközben zenészek dobolnak és kántálnak, ők aranyosan meditálnak. Vagy nem. A terem közepén néhány vallási vezető üldögél, akiktől lehet áldást kérni. Nem sokat kéretik magukat, mert szivesen adnak.
 |
| Az egyik "mellékoltár" |
 |
| Templom belülről |
Miközben osontunk kifelé a templomból az áhitatos tömeg mellett, Szandra közölte, hogy képzeljük el, egy néni be akart nyúlni a szájába. ??? Szandra megmagyarázta. A néni meg akarta fogni a nyelvét. Szandra nem engedte. Azt mondta "no". Okos. Most már tudjuk, hogy mi lesz a gyerek, ha nagy lesz. Nobel dijas.
 |
| Delhi katedrálisa |
Jól hangzana, ha azt mondanám, azért mentünk katolikus templomba, mert hazai lelki mélységekre vágytunk, de az a helyzet, hogy urammal egymásra néztünk, és mindketten úgy éreztük, hogy jólesne egy olyan szent hely, ahol nem kell levenni a cipőt. És lőn. Nagyszerű volt! Plusz jól szórakoztunk, mert néhány helyi erő megtorpant előttünk az ajtóban, mivel nem tudták elhinni, hogy cipőben is be lehet menni olyan helyre, ahol az égiekkel szeretnénk beszélgetni. Pedig van olyan, ahol ez egész jól működik.
Mivel a kultúra iránti éhségünket nem sikerült teljesen kielégiteni, elmentünk még megnézni a Safdarjung siremléket is. Ezt egy mogul uralkodó emelte az apjának az 1750-es években. A papa a mérsékelten kedves és szimpatikus Safdarjang mogul volt, Nawab tartomány elöljárója. A siremlék Delhi utolsó mogul épitészeti emlékei közé tartozik. A helyzet az, hogyha az ember már látta a Taj Mahalt, illetve a szintén Delhiben található Humayun siremléket, akkor sok újat a hely nem nyújt. A kertje viszont nagyon szép.
 |
| Siremlék a bejárattól |
 |
| Siremlék a kertből |
Ezután elmentünk ebédelni. Az indiai "Good Food" magazin melegen ajánlja a "United Coffee House" nevű helyet, merthogy igazi retro gasztro élmény. Ez igaz. A kávéház 1942-es megnyitása óta ugyanazon a helyen működik lényegében változatlan étlappal, egyenruhás pincérek szolgálnak fel és érdekes időutazás az angol gyarmatositás korabeli Indiába. A kávéház a Connaught Place-en van. A teret a británok arra a célra tervezték, hogy boltok és kávéházak legyenek itt, azaz, hogy bevásárlóközpontként működjön. Működik is. Mind a mai napig. (Mivel a fényképezőgép parkunk délutánra megfeküdt, ezért a térről és a kávéházról sajnos nincsenek fotóim.)
A kaja feledhető, azonban ebéd közben nagyon érdekes élményben volt részünk. A mellettünk levő asztalnál ugyanis egy vehemens fiatalember nagyjából ezerrel csábitott egy hajadont.
A szimpatikus fiatalemberre akkor lettünk figyelmesek, amikor a személyzetet lekapta a tiz körméről, mert rosszul készitették el a limonádéját. Őrületes szerencsénk volt, mert elsőkézből értesültünk a konstruktiv kritika nyomán készült limcsi minőségéről. Apa ugyanis rendelt egy ráadás limonádét és a fiatalember citromos vizével együtt készitették el az övét is. Miután kicsit ivott belőle, gyorsan kiütközött a homlokán egy máltai lepárló üzem legalább egyhavi termelésének megfelelő só. Próbálta vizzel kicsit higitani, de hiába. Mivel én sem birtam meginni, merthogy a limonádéban só és cukor is volt, feladtuk és kértünk másikat (só nélkül, csak cukorral, feleannyival, mint ez).
A fiatalember a szomszédos asztalnál viszont elégedett volt. Szive hölgyét nagyon gálánsan egy pohár csapvizzel vendégelte meg. Hiába, úriembernek születni kell.
Ezután akkor figyeltünk fel rájuk ismét, amikor meghozták az ennivalójukat, merthogy sokkal előbb érkezett meg, mint a miénk. A srác le sem tagadhatná, hogy igazi gentlemanus. Vettek egy tál lencsefőzit (itteni nevén dhal), egy kis sajtpörit (paneer tikka massala, vagy valami hasonló) és némi naant (lapos, sütőben sült kenyér). Az indiaiak a kinaiakhoz hasonlóan úgy esznek, hogy közös tálban érkezik a kaja, mindenki kap tányért és szépen szed magának, amennyit kér.
A srác úgy döntött, hogy szive hölgye a sajtpöriből egy darab sajtot kér (kb 1x1 cm-es kocka) némi szósszal, merthogy aranyosan szedett neki. Amikor a kislány megpróbálta kicsit felkerekiteni az adagot, élénk vita bontakozott ki köztük, de a srác nyert. A lány rájött, hogy egy darabnál több sajt ártana az egészségének és a csipőméretének. Ezután vett magának egy darab kenyeret, amit a srác kivett a tányérjából, adott helyette másikat. A másik kenyeret viszont jól összetapogatta, lenyomkodta, kissé elődolgozta, hogy a kislánynak könnyebb legyen megenni. A kislány sűrű szempillarebegtetéssel jelezte, hogy ezt a gondoskodást igazán megtisztelőnek tartja. Valószinűleg a kislány eddig a pontig jól szerepelt, mert a lencsefőziből egyedül (!!!) szedhetett magának, annyit, amennyit kért. Ezután a szerelmespár ölébe teritette az éttermi szalvétát és kézzel nekilátott az evésnek. A kislányon látszott, hogy volt gyerekszobája, mert szigorúan csak a jobb kezét használta, a srác mindkét kézzel dolgozott. Ha esetleg valaki nem tudná, a lencsefőzit úgy kell kézzel enni, hogy az ember a kenyérre kerget pár szem lencsét és a szaftját kitunkolja. Kicsit sem szerelemölő, mert rém guszta. A fiatalember persze ebéd közben folyamatosan osztotta az észt, de a kislány ezt láthatólag jól tűrte. A grandiózus ebéd végén a maradékot becsomagoltatták. A kislány ezt megkapta ajándékba és ennek nagyon örült. Mindnyájan arra gondolunk, hogy a kellemesen antipatikus fiatalembernek jó sanszai vannak a kislánynál.
Az indiaiak szivesen mondják magukról, hogy náluk fejlett éttermi kultúra van. Az a helyzet, hogy azért étterembe menni, hogy egyek egy kis lencsefőzit, amit otthon egyébként is minden nap eszem, mindenképpen érdekes megközelités. Azt is szoknunk kell, hogy az indiaiak kézzel esznek. Mindig és mindent, lehetőleg mindenhol. Ebben az sem gátolja meg őket, ha ki van téve az evőeszköz. Ezt úgy kezelik, mint mi a kinai étteremben az evőpálcikát. Gábor mindenesetre fontolgatja, hogy aktiv randizási tevékenységbe kezd Indiában. Meglehetősen rentábilis vállalkozásnak tűnik a dolog. Úgyhogy már fogalmazza a szövegét, hogy kellően lehengerlő legyen.
Utóirat: Delhiben most ez a fa virágzik mindenhol. Szép nem?
No comments:
Post a Comment