Szomjas a lópacó ...

A dalt családunk legifjabbjai hozták haza az oviból és esküsznek rá, hogy germánul van. Nekünk csak ki kellene találnunk, hogy mit jelent. Azt is elárulták, hogy a dal pirátokról (kalózokról) szól. Van még kérdés? Németül tudó olvasóink gondolkozzanak szépen, mi is ezt tettük heteken keresztül. Végül megtörtünk és megkérdeztük az óvó nénit. A megfejtést azonban csak később árulom el. Tessék a fejeket törni. (Németül nem tudó olvasóink felmentést kapnak.)

Azért irok elsősorban, hogy szóljak, hogy még megvagyunk és élünk. Annak a fantasztikus bölcsességnek is sikerült a birtokába jutnom, miszerint ha egy csomó érdekes dolog történik velünk, amiről érdemes irni, akkor nincs időm gépbe krampácsolni a sztorikat. Ha lenne időm a krampács barkácsra, ahhoz sokkal kisebb aktivitást kellene kifejtenünk a programszervezés terén, de az meg talán kevésbé lenne érdekes.

Tehát cimszavakban arról, hogy mi történt velünk az elmúlt időszakban. Előszöris megdöbbentő hirtelenséggel és gyorsasággal sikerült munkát találnom a szomszédos metrómegállónál, ami maga a csoda. Mostanra alig két hónapos ügyintézést követően már munkavállalási engedélyhez is jutottam, amit nem is tudom milyen őrületes szerencsének kell neveznem, mert a csoda szót botorul már a munkaszerzésre elpazaroltam. 

Az elmúlt hetekből kettőt Vietnámban és Kambodzsában töltöttünk a hölgyekkel, ami nagyon fincsi volt, meleg volt és főképpen Kambodzsa, Angkor, nagyon szép volt. Apa naivul azt hitte, hogyha elvisz Angkorba, akkor a "mindenképpen látni kell" listámról kihúzhat egy tételt. Nem jött be neki. 
Angkor a 9 és 15 század között a Khmer birodalom fővárosa volt és fénykorában csaknem 1 millió ember élt ott (az ugye megvan, hogy 1000 évvel ezelőttről beszélünk). Ez most egy csomó épület, rengeteg ősi templom a kambodzsai őserdőben, szóval gyönyörű. Ugyanakkor brutálisan meleg. Uram mondá, hogy nemrégiben olvasott a nol honlapon egy irást a helyről, ami méltatta erényeit, ugyanakkor azon számottevő hátrányáról, melyet főképpen a hőmérséklet okoz, nemigen szólt. Nekem némi bűntudatot okozott, hogy légkondicionált buszos városnézésre pazaroltuk a pénzt, ahelyett, hogy riksával néztük volna meg a helyet, de ez gyorsan elmúlt. Akinek a felmenői között sem trópusi virág, sem nilusi krokodil nem volt, aki bizonyitottan továbbörökitette volna melegtűrő génjeit, akkor tessék nyugodtan légkondis mikrobuszra herdálni a zsét. Különben a totális pacallá pácolódást és rongyosra pirulást kockáztatjuk, nem beszélve az oxigénsátor és mesterséges lélegeztetés utáni vágyról, mert egy idő múlva érezzük, hogy a tüdőnkbe elkélne már egy kis üde fuvallás. Az ifjúság a romlátogatás kezdeti pillanataiban már megosztotta velünk lesújtó véleményét és azon elképzelésének adott hangot, hogy egy szuperszonikus rakéta sebességével a szállodába kivánna visszatérni, aholis az uszómedencéig meg sem óhajtana állni. Mi mondtuk, hogy az élet nehéz és viszontagságokkal teli ezért kénytelenek lesznek kibirni, amig mi letudjuk a villámlatogatást a romoknál. Igy aztán apával futva és felváltva néztük meg a legérdekesebb helyeket, mig a másik felnőtt tag a hölgyekkel várogatott a kisbuszban. A látogatás arra mindenképpen jó volt, hogy megállapithassuk, hogy a hely valóban nagyon szép, arra viszont nem, hogy alaposabban megnézzük, úgyhogy a listámról nem sikerült kihúzni. Kiderült továbbá, hogy Kambodzsában az ősi khmer birodalomnak más emlékei is vannak, ami szintén izgalmasan hangzik. Apa kicsit meghervadt a hir hatására. Majd egyeztetünk.

Ezen kivül az elmúlt időben voltunk a magyar nagykövetség kertjében rendezett gyereknapon, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Jártunk Szergijev Poszádban, ami lánykori nevén Zagorszk és az arany gyűrű nevű túristaút egyik állomása (aki még oroszórán tanult róla "Zalatoje Kalcó") . Sajnos június 12-én elképesztő mennyiségű túrista döntött úgyanúgy, ahogy mi, nevezetesen, hogy ellátogat oda. Az odalátogató túristák fele kinai volt, ezért ikerlányaink kissé elhalványitották a kolostor aranykupoláinak fényét, mert a túristacsoport a szép kolostor helyett a gyerekeinkben gyönyörködött és a nyelvi korlátokkal dacolva (én nem tudok kinaiul, ők pedig az általam ismert nyelvek egyikén sem beszéltek, ezért mutogattunk) szorgalmasan tudakolta, hogy a hölgyek ikrek-e. Én nem kevésbé szorgalmasan bólogattam, hogy igen.   
Múlt szombaton a dzsezz uszagyba nevű fesztiválon jártunk, ami Arhangalszkoje kastélyának kertjében kerül minden júniusban megrendezésre immár tiz éve, és több szinpadon szól a zene, kirakodóvásár van, vattacukor, éttermek, kajás bódék, hatalmas gyönyörű park. És nem olcsó. Mi hosszas várakozás után a fizetős parkolóban álltunk meg, potom 7000 forintnak megfelelő rubelért, viszont ezért a pénzért akár egész nap ott állhattunk volna. Elvileg volt ingyenes parkoló is, de mivel nem voltunk berendezkedve a kinai-orosz határtól való visszagyaloglásra és gumicsizmát se vittünk magunkkal, hogy a szibériai mocsarakon átvágjunk, ezért igazi városi tepenyék módjára szépen leparkoltunk a bejárat közelében ezért a szép kerek összegért. Apa fájó szivvel lemondott a szépen formált izmos lábakról is, amire a hölgyeknek több kilométeren keresztül való cipelésétől tehetett volna szert. Ezután már csak a fejenként 8400 forintos belépődijat kellett kifizetni és hupszi mupszi már bent is voltunk a fesztiválon. Különben nagyon jó volt, a csajok is élvezték, jókat futkostak a parkban, igyekeztek meggyőzni bennünket, hogy a szénhidrát és fagylalt mérgezés nem fogja a lábukról leteriteni őket, mi csak ne aggódjunk.

Ma az óvodai nyári évzáró ünnepségen voltunk. Ennek alkalmából ma olyan hideg lett, hogy az ovi kertjében elmorzsoltam néhány könnycseppet, hogy bundabugyit nem vittem magammal. Sajnos meleg innivaló is csak nagyon módjával volt, ezért kénytelenek voltunk folyamatos evéssel melengetni magunkat. A program után átmentünk a tegnap megnyilt szomszédos bevásárlóközpontba. Mióta ideköltöztünk, egyfolytában úgy nézett ki, mint aki mindjárt kinyit és most, amikor végre megtörtént, kiváncsi voltam, hogy milyen. Hiba volt. Éppen félig volt csak kész, a boltok kb 40 % - a üzemelt még csak. Sajna, amikor megláttam egy adidas kids boltot betörtettem, hátha találunk a csajoknak jó kis tornacipőt. Ezt az ötletet nem a féktelen bölcsesség szülte. Alig találtam eladót. Mikor találtam, megkérdeztem, hogy a méretünkben van-e cipő. Mondta persze. Mondtam akkor hozzon. Mire ő jó. Időnként előjött, időnként eltűnt, majd hozott egy két számmal kisebb topogót. Mondtuk nem jó. Mondta akkor ő keres tovább. Mondtuk helyes, hajrá! Némi idő múlva elővitorlázott egy újabb lábravalóval. Addigra az egyébként elég türelmes gyermekeink kezdték szétszedni a boltot és nekem kezdett rendesen hullani a hajam, de a hölgyek hajlandóak sem voltak hallani arról, hogy cipő nélkül hagyjuk el a boltot. Úgyhogy felpróbáltuk a nagynehezen megtalált zsákmányt. Ebbe Szandra lányunk egész családjával együtt beköltözhetett volna. Kérdeztük más méret nincs? Mondták nincs. Nagyszerű. A frusztrált gyermeksereg sirógörcsöt kapott. Minő öröm!! Kő kövön csak azért maradt, mert a kavicsok erősen fogták egymás kezét. Ekkor az egyik polcon remek kék ruhákat találtam. Felpróbáltuk. Passzolt. Mondtuk akkor nem veszünk cipőt, legyen ez. Viharfelhők balra elvonultak, gyermekeink kicsi homlokán a redők kisimultak. Apa elment, hogy kifizesse. Eladónő nyomogatta a számitógépet, majd kiderült, hogy nincs meg a ruhadarab ára. Mondtuk ??? Az előbb láttam kiirva. Megmondtuk mennyi volt. Aha, bólogatott a hölgy. Majd keresett. Más árat talált. Mondtuk egye fene. Ennyiért is elvisszük. Mondta de nem lehet kártyával fizetni. Zsebeinket kiforgattuk. Ez a probléma is megoldva. Mire megörvendeztetett azzal, hogy mégsincs beárazva a cucc. Nem eladó. Gratula!! Akkor meg miért volt kitéve, hogy leárazás, extra ajánlat?? Az eladónő majdnem elbőgte magát. Láttuk, hogy neki sincs könnyű napja. Elköszöntünk, otthagytuk.
Ezután moziba mentünk.
Sikerült megkoronázni a remek programot. A Szörnyegyetem cimű rajzfilmet néztük meg. Anna az első öt perc után orditva közölte, hogy ő most azonnal haza akar menni. Kértem, hogy egy kicsit várjon. Mondta, hogy akkor kedvenc kisautóival játszana a moziban. Ki időt nyer ugye ... Mondtam jó. Ki a pelyhes dudva gondolta, hogy ez olyan zajjal jár, amihez képest egy tanktámadás csak diszkrét suttogásnak hallatszik? Mondtam ezt azonnal hagyja abba. Mondta jó, de akkor menjünk haza. Mondtam mesélem neki, mit lát a filmen (merthogy az oroszul volt) - igy nagynehezen kibirtuk a végéig (megjegyzem amikor itthon követeli, hogy a TV-ben mesét nézhessen, jól kezeli a helyzetet, hogy egy szót se ért).
Ehhez képest az az apróság, hogy a ma vett csokis golyóban csak egy darab Szörnyegyetemes görnyedvény volt ajándékként, már csak megkoronázta a napot. Családunk hölgyei természetesen ölre mentek. Én csak halkan morzsoltam jókivánságaimat annak az édes drága marketingesnek, aki olyan jó ötletnek tartja, hogy egy darab műanyag csodakütyüt tegyen a terpes pépjébe, ahelyett, hogy beletenne kettőt. Gondolom nem engedi a büdzsé, mert az igényes kialakitású csodamütyür bizonyára iszonyú pézeket emészthet fel. Mindenesetre puszijaimat küldöm neki.
Ha valaki nem jött volna rá, hogy mi a német nyelvű rejtély megfejtése, annak elmondom - "so geht es bei den Räubern so" (kb. igy megy ez a rablóknál, igy bizony). Minden világos?
Ui.: tervezem még az egyes történeteket kissé kibontani, úgyhogy ne tessék csüggedni, a dolog fog még fejlődni.

Mindennapi

Öt perccel ezelőtt a fürdőszoba kövén térdepeltem és úgy könyörögtem családunk legifjabb hölgykaréjának, hogy legyenek szivesek üljenek le és nézzenek egy kis tévét. Még az Oroszlánkirályt is lehet bambulni. (Félreértés ne essék, nekem a művel semmi bajom és Elton John is korunk nagy művésze, de 68.238.673-dik alkalommal történő megtekintés után az embernek már mérgezéses tünetei kezdenek kialakulni.) A csajok azonban azt mondták, nem.

Hogyan süllyedhettünk ilyen mélyre?
A dolog reggel kezdődött azzal, hogy Anna lányommal édes kettesben látogattunk el a boltba. Bölcs belenyugvással tűrtem, hogy hozzájussunk egy üveg barackléhez (eddig még egyik ördögfióka se volt hajlandó beledugni a nyelve hegyét sem, mert hogy is mehetne le egy csepp is a torkukon, amikor ők az almalét szeretik??? aha ...), két csokis sütihez (egyet Annának, egyet a tesónak) és bár szivtam a fogamat, megvettünk két szinváltós kisautót is (darabszám magyarázatát ld. elébb). Természetesen minden beszerzésre égető szükségünk volt. 
A szinváltós kisautó voll treffer volt. Mindkét lányunknak nagy örömet szereztem vele. A kérdés csak az, hogy miért is nem használtam a két gülü szememet, amikor még szemüveget is hordok rajta, hogy elolvassam a kisautó használati utasitásán, miszerint a hideg VIZ okozza a karosszéria szinének megváltozását?
Úgyhogy a nap első része szolid pacsálással telt, melynek során kezdetben kisebb edényekbe engedett hideg vizben áztattuk az autókat, hogy aztán a vizet szétcsöpögtethessük a lakásban. Aztán előtört a kreativitás a bandából és a mosdóba eregették az autókat, amivel enyhén eláztatták a fürdőszobát. Majd kitalálták, hogy az autókat a fürdőszobában mossák tisztára, de a konyhában koszolják be. Természetesen a megfelelő eszköz az autók bekoszolására mi más lehetett volna, mint a mosogató. Ekkor az egész lakás kezdett egy uszoda tapacsos partjára emlékeztetni. 
Elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy felhivjam a hölgyek figyelmét arra, hogy ideje a levegő hűtő hatását is tanulmányozni. Tessék kifáradni autóstul, felöltözve, a beépitett erkélyre, az ablakpárkányon elhelyezni a járgányt, majd befáradni a szobába és ablakból szemlélni a szinváltozást. Ez ment is egy darabig, amikor elragadtatott sikoltozást hallva a rémülettől összefacsarodott a gyomrom. A hölgyek találtak az erkélyen néhány ottfelejtett festékes tálkát, amibe beleszáradt a festék és szép szines vékony réteget képzett, ami levált az edény faláról és szines pelyhekké alakult át. Ottfelejtettem. Na! Elraktam a banda keze ügyéből a felfedezményt és nyomatékosan felkértem őket az autós szineváltós kisérletek folytatására. Valamit azonban ismét elszúrtam, mert miközben főzni próbáltam a konyhában Szandra kiröppent hozzám és közölte, hogy baj van, mert Anna egy edénybe öntötte öszze a festékpelyheket. Aha. És? Azok beleborultak a mosdóba. Aha. És borzalmasan néz ki a mosdó? Dehogy, mondta a kis önérzetes. Szép szines. Futottam kárelháritani. Valóban szép szines volt. Mostanra azonban újra szép fehér. Nem kevés munkámba telt. És nem, nem. A hölgyek élnek és virulnak, egyiket sem bántottam. Pedig azóta voltam az erkélyen is. Ott is egyenletes rétegben hömpölyögtek padlón a festékpelyhek és természetesen minden alá befurakodtak, ahova csak lehetett. Arra a kérdésre, hogy hogyan került némi viz is az erkélyre, amely egyes helyeken derék egyveleget alkotott a festékpelyhekkel, amitől a festék sikeresen feltámadt haló pelyheiből és szép szinesre változtatta a padlót, a hölgyek nem tudtak választ adni. Továbbá hangot adtak azon véleményüknek is, hogy a padló szebb igy. Sajnálattal kellett ellentmondanom. Szerintem a padló eredeti szine jobb volt. Nézeteltéréseket elsimitottuk, kárelháritás megtörtént. A következő korszakalkotó közös gondolat az volt, hogy a kádba engednek hideg vizet, a kád tetején (ahol szépen lejt a kád oldala) elengedik a kisautót bele a vizbe és nézik hogyan alakul át szinileg. Ezen a ponton javasoltam a tévézést. Na jó. Némi könyörgő felhanggal. De a hölgyek azt mondták szó sem lehet róla. Romlik tőle a szemük. Jó. Úgyhogy végül belenyugodtam a fürdőszobai ramazuriba. A banda mindenesetre nagyon élvezte. Túléltük, átöltöztünk. A viz bokán felül sose csapkodott, úgyhogy mit sirok?
Az aktuális kompromisszum szerint kuckósat játszunk. Ettől csak az ebédlőasztal alakul át sátorrá. Maga a tömény megnyugvás.
Ja! Hogy miért randalirozik itthon a két kis ölőméreg ovi időben? Szandra nevű gyermekünk fülgyulladást kapott, amire azt mondta a doktornéni gyógyuljon itthon. Anna meg elkezdett éjszaka köhögni, amiről az volt a véleményem, hogyha a tesóval úgyis itthon csövezünk, minek benyomni a gyermeklegeltetőbe. Úgyhogy most mindketten itthon vannak. És nézzük a dolog jó oldalát. Borzalmasan betegek talán nem lehetnek, ha ilyen mértékű aktivitást képesek kifejteni. Az hogy én meddig birom, az már más kérdés.

Mese az elkallódott rendszámtábláról

Történt egyszer október végén, hogy a húgom a férjével és csemetéivel meglátogatott bennünket. Közösen úgy döntöttünk, hogy a városmegismerő program keretében, a gyereksereg szórakoztatása céljából, megnézzük a Paleontológiai Múzeumot, ami metróval többszöri átszállással és elég nagy kerülővel megvalósitható projekt lett volna, azonban kocsival elég közel volt. 
Igy elautóztunk a múzeumba. A múzeum egy szép nagy épület, amihez szép nagy parkoló tartozik. Ami nagyon logikus, merthogy a múzeum egy természetvédelmi terület szélén áll. A logika azonban itt véget ér. A múzeum parkolóját a látogatók ugyanis nem használhatják. Le van zárva. Egy szép kövér piros - fehér sorompóval. Teljesen jogosan. Ha nekem egy ilyen szépen aszfaltozott, rusztikusan gyűrött és repedezett parkolóm lenne, én is kimélném. Továbbá éljen Darwin és a természetes kiválasztódás. A múzeum parkolója előtti 7 db szabályos megállóhelyért tessék megküzdeni. Az igazán kemény mag pedig remegő kerekekkel odagurulhat a természetvédelmi terület széléhez és odatámaszthatja a járgányát. A kerekünk persze kevésbé remeg, amikor látjuk, hogy rajtunk kivül még kb 30 másik autó is ott hever, valamint a helyi arisztokrácia nagyjából 100 km / órás sebességgel robog be a természetvédelmi területre. Arra azért kicsit figyel, hogy ne szakajtsa le és vigye magával kerti dekónak az ott viritó behajtani tilos táblát. Egyébként külön szint adnak a múzeumlátogatásnak, mert a kalandturizmus elemeit csempészik a programba, amikor váratlanul a semmiből felbukkanva tovaszáguldanak, mi pedig pattoghatunk, mint a nikkelbolha, hogy megússzuk az elgázolódást.
A sikerélmény kéjes érzésével vágódhatunk ezután a múzeumba. A múzeumra egyetlen rossz szavunk sem lehet, a kiállitás nagyon klassz. De szerencse, hogy a múzeumban nem kell a rossz szavakat feleslegesen pazarolni, mert a látogatás befejeztével elkél néhányszor pár száz. A múzeumból kilépve, a hátsó rendszámtáblánk helyén egy narancssárga cetli viritott, ami örömmel tájékoztatott arról, hogy az elkallódott rendszámtáblánkat a cetlit felragasztó becsületes lélek megtalálta. Hmm?? Továbbá az alábbi telefonszámot tárcsázva a kedves és készséges becsületes lélek megmondja, hogy hol a rendszám. Persze, ha az ember a számot túl hamar tárcsázza még nem történik semmi. A kedves és készséges becsületes léleknek rá kell készülnie arra, hogy elég kedves és készséges legyen. 
A nők nagy része a Vénuszról jött. Én a Tompikák bolygójáról származom.
Ezzel tudom csak azt magyarázni, hogy először azt hittem, hogy a rendőrség vitte el a hátsó rendszámtáblánkat, mert rossz helyen állitottam le a kocsit. Nem voltam rest, és a szomszéd kocsihoz érkező és első rendszámuk hiányát detektáló családfőtől ezt az okosat gyorsan meg is kérdeztem. Ő jóindulatú mosollyal biztositott, hogy erről szó sincs.
Miután némi kisérletezés után mindketten megállapitottuk, hogy a matricán szereplő szám nem válaszol, mondta a szomszéd családfő, hogy elmegy megkérdezni a múzeum biztonsági őreit, hátha tudnak valamit. Az agyam, ha ráharap egy problémára ritkán pihen, ezért megdicsértem, hogy milyen okos gondolat és hátha a biztonsági őröknél van a rendszám, mert nem a legtökéletesebb helyen parkolunk. A szomszéd irántam érzett megértése nem lohadt, megint kaptam egy jóindulatú mosolyt és igyekezett nem túl durván a tudomásomra hozni, hogy ez kevéssé valószinű.
Amig ő tovasétált én felhivtam Apát és megosztottam vele az örömhirt. Természetesen tapsikolt, mint a nárciszok. Hiányolta már a kalandot és izgalmat az életünkből. Szépen megköszönte, hogy megörvendeztettem vele. Mondta, hogy ő is igyekszik kideriteni mi is történt velünk és mi a további teendő.
Közben a szomszéd családfő visszaért és elmondta, hogy semmi különöset nem tudott meg a múzeum biztonsági őreitől, csak annyit mondtak, hogy időnként egy furcsa figura megjelenik és ezzel egyidőben néhány rendszám eltűnik (ez alkalommal is a miénkkel együtt még nagyjából 6-8 másik kocsi rendszáma is köddé vált). Mire én még egy okosat tudtam szomszéd apukától kérdezni. Arra gyanakodtam ezek alapján, hogy egy harcos helyi környezetvédő lehet, aki igy áll rajtunk bosszút a környezet pusztitásáért. A szomszéd családfő erre már csak kurtán elköszönt.  
Apa eközben sikerrel járt, mert kideritette, hogy a kedves és készséges becsületes lélek, aki a rendszámtáblánkat megtalálta az autónk hátsó rendszámtábla tárolására és szállitására hatóságok által rendszeresitett helyén, az ügyben kifejtett fáradozásáért cserébe némi pénzjuttatásra számit. Amit nekünk nem áll módunkban teljesiteni, mert el leszünk foglalva azzal, hogy a rendőrségen feljelentést tegyünk. OK.
Megjegyzem ezen a ponton sógorom kissé bepöccent és megfenyegette az oroszokat azzal, hogy kies országukban nem fog autót bérelni. Én ezen kicsit meglepődtem. Én azért vezetek Moszkvában autót, mert a lehetőségek széles tárházának áttekintését követően ez tűnt az egyetlen megoldásnak. A lehetőségek széles tárházát könnyű felsorolni. Ha napközben el szeretnék jutni A pontból B pontba és a törpefuvarozás is szerepel a programok között, akkor vagy én vezetek, vagy pedig saját magam irányitom az autót. (A moszkvai metró törpék szállitmányozására gyakorlatilag alkalmatlan.) Namármost, ha lenne választási lehetőségem, eszembe sem jutna a kormány mögé ülni ebben a városban. Részint az abszolút turistacsalogató parkolási megoldások miatt (ld. fent), részint a moszkvaiak figyelmes és fegyelmezett vezetési stilusa okán. (Ha nagyon sok időm lesz, egyszer erről is irok majd. Egyenlőre legyen elég annyi, hogy sikerült 42 évet megélnem abban a tudatban, hogy az anekdota, miszerint egyesek a piroson gondolkodás nélkül áthajtanak, mig a zöld jelzésnél óvatosan közlekednek, mert hátha jár arra valaki, csak egy vicc. Mostmár tudom, hogy az anekdota szerzője Moszkvában tanult autót vezetni. ) Úgyhogy, ha az autóbérlés gondolata jött volna, hogy megforduljon a fejemben, gyorsan szóltam volna neki, hogy menjen arrébb. És milyen igazam lett volna!! Állitólag ugyanis az egzotikus rendszámtáblákat szivesebben lopják, mint a simát, mert azt még nehezebb pótolni.
Úgyhogy egy kicsit még várogattunk a múzeum előtt, hátha van még teendő, de mivel vészesen közeledett a csajok óvodai felcsippentésének és hazaszállitásának ideje, kénytelenek voltunk elhagyni a tetthelyet.
Remegő térdekkel hajtottam el a hölgykoszorúért az oviba, sógorom elkisért, hogy esetleges elfogatásom és bebörtönzésem esetén SOS jelzéseket küldhessen. De szerencsésen megúsztuk a fuvart rendőri figyelem nélkül. Utóbb azért észrevettem, hogy elég sokan járnak hiányzó rendszámtáblával (egyeseknek egyik sincs meg, nekik biztosan van útvonalengedélyük, vagy nincs), ezért ez nem borzalmasan feltűnő.
Az esti programra nem volt gond. Én este 7-től 10-ig szolidaritottam az Urammal a rendőrségen. Mivel ezen nyúlfarknyi idő alatt nem sikerült letudni a papirmunkát, Uram hazajött vacsizni, majd visszafutott a jardra, ahonnan 12-kor már haza is tért.
A rendőrök kedvesek és segitőkészek voltak, csak kevéssé gyorsak. Azt igérték, hogy az igazolást viszont, aminek ellenében hozzájutunk az új rendszámhoz, egy héten belül megkapjuk. Nem kaptuk. De szerencsére a Jézuska meghozta. Alig másfél hónapos ügyintézés kellett csak hozzá.
Mostanra pedig már megvan az új rendszámunk is. Az is kiderült, hogy nagyon strapabiró kapcsolatban élek. Ugyanis ahogy a rendszámügy lezárult, sikeresen nekimentem az autóval a garázsban a falnak. Ami miatt szintén el kellett menni a rendőrségre, hogy a szerv igazolja, hogy tényleg az és úgy történt, ahogy mondjuk. Úgyhogy családunk esze újból tábort üthetett a rendőrségen, aminek nagyon örült. De túlvagyunk a papirmunkán, jövő héten visszük a szerelőhöz a kocsit, és még mindig ő a férjem. Szerencsére vannak még csodák. És ez igy van jól.
A történet persze úgy kerek, hogy a moszkvai csúnya bácsik körében elterjedt a hir, hogy újabb balek érkezett a városba. Úgyhogy újévre megleptek egy klassz kis virussal is. Hivatalosan root kit-nek hivják és egy internetes pénzlenyúlási eszköz. Az történt, hogy amint megpróbáltam megnyitni egy netes oldalt, elsötétült a képernyő és egy üzenet ugrott elő. Azt állitotta, hogy akkor láthatom mi van az oldalon, ha beütöm a telefonszámomat. Szerencsére ezt nem tettem. Ha megtettem volna, az éhező moszkvai hackerek alapitványának automatikusan pénzt adtam volna. Az benne állitólag a jó, hogy utána az éhező hackerek bármikor kisegithették volna magukat a telefon egyenlegemről. Igy viszont hivtam egy szakit, aki potom kb 50,000 forintért meggyógyitotta a gépemet. Igy most egyenlőre működik. Remélem a csúnya bácsik most pihennek egy kicsit. Hátha vannak még más igéretes paciensek is.

Télapó itt van ...

... családunk legifjabb generációja pedig arcán boldog mosollyal gyalogol a szénhidrát mérgezés felé.

Merthogy a Télapózáshoz megfelelő alaphangulat megteremtése érdekében adventi naptárral inditunk. 
Nekünk többször használatos naptárunk van, amibe én teszem bele a napi ellátmányt. Hála nekem Szandra az önmegismerés útján fontos mérföldkőhöz érkezett. Rájött ugyanis, hogy a gumimacit nem nagyon szereti. Tehát, ha nincs semmi más, akkor jöhet - özönviz utáni teljes pusztulás esetén, ha csak néhány gumimaci élne túl, akkor megesszük. Egyébként a marcipán, a hosszú csoki (Kinder tejszelet - a kevésbé vájtfülűek kedvéért) és a zselé mind megelőzi a népszerűségi listán.

Ezen kivül december 6-án jön a télapó. A mi télapónk a szomszédos szupermarketben futott össze Apával és a nagyobb méretű Kinder mikulásra beszélte rá, úgyhogy erős inditást szerveztünk az ünnepségsorozathoz. Főleg a hölgyek azon meggyőződése, hogy a csokimikulás esetleg megharagszik, ha nem egyszerre falják fel, csak tovább erősitette a dolgot. Szerencsére azért sikerült meggyőzni őket, hogy a kétszeri elfogyasztás sem fog a csokimikulás lelkében maradandó károsodást okozni, úgyhogy némi törmeléket elraktunk másnapra. Ez azért is szükséges volt, mert a Mikulás december 6-án a moszkvai német oviba is bekopogtatott. Szerencsére csak csokinyalókát és mandarint hozott. Szandra tele is volt panasszal. Egész délután többször is azon gyanújának adott hangot, hogy Anna csokinyalókája az övénél biztosan nagyobb volt. És ez nem igazságos.

Az elégedetlenkedés nem sokáig tartott, mert december 8-án a magyar követségre is benézett a Télapó és ott viszont olyan mennyiségű szénhidráthegyeket tolt az ifjúság elé, hogy a hölgyek alig hittek a szemüknek. Mi is. 
Kaptak egy kisebb doboz marcipánt, fejenként 4 db kisebb méretű marcipán gyümölccsel, valamint egy Kinder ajándékcsomagot, amelybe a Kinder a teljes termék skáláját belegyömöszölte. Máig is azt esszük, de jelentem még élünk. Zárójelben azért azt is elmondom, hogy a hölgyek dallottak az ünnepi mikuláskórusban, hogy a Télapót a helyi gyereksereg meglátogatására csábitsák. A dalokat megtanultuk, elzengtük. Azt persze életem egy későbbi és bölcsebb szakaszában nyilván meg fogom érteni, hogy amikor lányaink itthon fakadnak dalra, akkor a hangerőtől még a szomszédos grófságokban csövező madárseregnek is kihullik a tolla, de most amikor lehetett volna süvölteni, mint az északi szél, igyekeztünk suttogva elzengeni a karácsonyi nótákat. A Télapó azért meghalotta és mint mondtam, a tekintélyes mennyiségű szénhidrátot, amitől Rudinak a rénszarvasnak sérve nőtt, elhozta nekünk.

Aki persze azt hiszi, hogy ezzel véget ért a történet, az téved. Mert december 12-én az oviban megünnepeltük a karácsonyt, azt persze csak jelentékeny mennyiségű süteménnyel, csoki nélkül. Persze szénhidrátfüggőbb Szandra gyermekünk feje búbja igy is libabőrös lett a gyönyörűségtől. 
A szénhidrátbevitelért persze meg kellett dolgozni. A karácsonyi ünnepségen a lányok a szines madarak kórusát erősitették, főképpen a táncos szórakoztató részben domboritottak. Apával persze kicsit meglepődtünk, amikor a kari gyermekelőadás a nyuszicsalád táncával kezdődött, amit a szines hawaii hangulatú madarak kara folytatott, de utóbb kiderült, hogy a történet szerint a nyuszicsalád karácsony előtt veszi észre, hogy éléskamrájában nincsen elegendő eleség az ünnepek átvészelésére. Az erdő állatai a katasztrófa turizmus késztetésének engedve ellátogatnak hozzájuk megnézni, hogy tényleg nincs kaja. Közben énekelnek és táncolnak. Aztán a végére minden jóra fordul, mert összefog az erdei állatsereg és összedobja nyúlék karácsonyi kaja ellátmányát. Kb ennyi a történet, de nem esküdnék meg rá precizen, mert a szomszédságunkban fotózó anyuka kisebbik csemetéjével látogatott el az ünnepre. Amivel nincs is semmi baj. A krampec viszont autósat játszott. Amihez berregett. Egyre hangosabban. Anyuka viszont a liberális gyermeknevelés hive, úgyhogy nem szólt rá, hogy hagyja abba. Aztán krampecke kezdte egyre aktivabb mozgolódással is aláfesteni a produkciót. Ezen a ponton Apával kezdtünk fogadásokat kötni, hogy krampecke milyen mértékű kilengéseit nyeli még le szó nélkül Anya. Mindketten veszitettünk, mert a krampec egy jól irányzott vetődéssel Anya fotóapparátusának a lencséjére cuppant, erre azért Anya elhessegette. A kari előadást zavaró akciói azonban hidegen hagyták. Igaza is van. Virágozzék minden virág. 
Egyenlőre itt tartunk és előre örülünk a további karácsonyi ünneplésnek, plusz majd a farsangnak és a húsvétnak is.

Aki most azt hiszi, hogy az alábbiakban a fentiekhez tartozó képriport következik, az sajnos téved. A fényképezőgéppel folytatott küzdelemben ugyanis gyakran (szinte mindig) alulmaradok. A leggyakoribb hibám, hogy a masinát egyszerűen otthon felejtem. Időnként csavarok egyet a dolgon és magammal viszem, előrelátóan a táskámba, vagy a kabátom zsebébe téve. Ekkor a táskámat / kabátomat rendszerint kinnt felejtem a kocsiban. Ha mégsem felejteném ott, hanem magammal viszem, akkor viszont nem töltöm fel a fényképezőgép akkuját. Ekkor Apa diadalittasan elő szokta rántani az okostelefonját a zsebéből, hogy ő viszont tud fényképezni! Haha! És ez nagyon jó. Szoktuk is nézegetni ezeket a képeket az okostelefonján, mert azt még nem találta ki, hogyan lehetne őket számitógépre tölteni. Ha ez mégis kiderülne, akkor lehet, hogy utóbb teszek majd fel ide fényképeket. 

Szandra megmondta

Ez egy "gyerekszájas" történet lesz, másutt úgy láttam, ilyenkor illik előre szólni. Úgyhogy én szóltam.
Szandra általában nem szivesen rajzol, de az utóbbi pár hétben rákapott. Ezt részben egy helyes apró micimacis füzetnek köszönhetjük, amit ajándékba kapott. Ebbe nagyon szivesen alkot. Egy óvodai feladatnak hála, az emberábrázolással is egyre lelkesebben foglalkozik, rajzolja a családot ezerrel.
Nemrég papirra vetette az esküvői képünket Apával.

Ime a mű

Természetesen megdicsértem, hogy nagyon szép. Óvatosan felvetettem azonban, hogy az embernek a fején, lábán, kezén kivül törzse is van.
Gyermekünk a kukacoskodó, kicsit gyenge felfogású szülőknek tartogatott pillantásával megbocsátóan végigmért, majd szépen tagoltan elmagyarázta, hogy Apa és az én törzsem is ott van a képen. A lábunk sajnos eltakarja.
Azt már tudjuk, hogy a gyerek Nobel dijas lesz, ha nagy lesz, de most úgy gondoltam, hogy talán ügyvédi vér csörgedez benne. Meg is kérdeztem. Ügyvéd leszel, ha nagy leszel? Megint a megértő pillantás: persze.
Van még kérdés?
 

Hull a hó ...

Amikor Moszkvába költöztünk, családunk legifjabb hölgyei naponta legalább háromszor megkérdezték, hogy mikor lesz végre nyár. Aztán szerencsére leesett az első hó (igaz csak 2 centi, de azért mégiscsak hó) és utána nem volt több kérdés. Aztán a hölgyek összebarátkoztak Jannal az oviban, aki megtanitotta őket a hóban hemperegni. Ezzel új korszakot nyitottunk. A mikor lesz már nyár lekerült a napirendről, helyette a mikor esik már végre a hó kérdése került az ifjúság érdeklődésének homlokterébe. Aztán csütörtökön végre majd' tizcentis hó hullott reggelre.

Ennek két folyománya volt. 
Egyrészt én az örömtől kis hiján szivatagot kaptam. Apa ugyanis csütörtökre virradóra "átugrott" Nyizsnyekamszkba tatár népi életképeket gyűjteni (nekünk azt mondta erőművet néz), igy nekem kellett volna autón a hölgyeket oviba fuvarozni. Örömmel láttam, hogy reggel fél nyolcig még egyetlen hókotró sem járt az utcánkon. Jogos. Csak összezilálták volna az éjszaka hullott fehérséget. (A mi utcánk főútnak számit, autóbusz forgalommal.) Rövid fejszámolás után azt is kideritettem, hogy az én közlekedési részvetelemmel kb 20%-kal emelném az utcánk gépkocsiforgalmát (ui egyidejűleg 4-5 autó szántott végig a szügyig érő hóban), úgyhogy mindezek alapján úgy döntöttem, otthon maradunk. 
Másrészt a hölgyeknek sikerült szerveznem egy remek napot. Szeretnek ők oviba járni, de otthon maradni még inkább. Úgyhogy ők is boldogok voltak. Először persze közölték, hogy eszükben sincs lemenni az udvarra, de végül addig erőszakoskodtam, amig engedtek nekem.

Képriport alább. Azt hiszem az alábbiakban sikerül bizonyitanunk, hogy a Jantól kapott tudásanyagot sikerült továbbfejlesztenünk.

Szűz havat törünk

Szűz havat lapátolunk

Jön a szén ...

... csúszik

Csúszda takaritó szolgálat

Előkarácsonyi előhangulat javitó

Moszkvából jelentjük

Nagyjából ezer éve jártam erre, arról irva, hogy nagy valószinűség szerint Moszkvába költözünk. Ami akkor feltételes mód volt, az mára már történelem. A dolog megtörtént.
Lett lakás, nem nagyon könnyen. Gábor cégének hosszas és fáradságos tárgyalástechnikai teljesitményének ellenére is (addig nyammogtak a feltételeken, hogy a tulaj majdnem elállt a szerződéstől) kiadták nekünk a lakást. Én gyanakodtam, hogy a tulaj azért volt ilyen rendes, mert szimpatikusak voltunk neki. Tévedtem. Nem mi ketten, hanem csak az uram. Ezért jó szexi férjet gyűjteni.

Ebben a házban lakunk (a húgomék, akik október végén jártak nálunk voltak olyan helyesek, hogy lefotózták).

 A ház új épitésű, azaz nincsenek olyan egzotikus megoldások, mint régebben épült kislakások egybenyitásakor. Ott például előfordulhat, hogy ha a kulináris élmény hirtelen drámába csap át, akkor a konyhából rögtön a WC-re ülhetünk és akár le is zuhizhatunk, mert a konyhából nem a spájz nyilik, hanem a fürdő és a WC. Amit tekinthetnénk akár praktikus megoldásnak is. A baj csak az, hogy a helység csak igy közelithető meg. Más bejárata nincs. Csak a konyha. Orosz táj orosz ecsettel. 
Nálunk tehát ilyen lakáselrendezési egzotikumok nincsenek, igaz, hogy valamelyik szorgos hangya állandóan fúr napközben, ami kissé hervasztó. Szeretném érteni, hogy milyen matyóhimzést óhajt lakása falaiba ütni és meddig tervezi a projektet, mert mostanra kicsit unom. A rossz hir az, hogy mindőn uram emlité helyi munkatársainak a dolgot a fúrással, ők kacajra fakadtak a naivságunkon. Ha mi azt hisszük, hogy ennek valamikor vége szakad az nagy tévedés. Amint Szergej befejezi, Alekszejnek eszébe jut, hogy tovább szépül, vagy lakhatásilag nem elég feng shui és nekifog a probléma azonnali orvoslásának. Igy én csak abban reménykedhetem, hogy valaki valamikor a lábára ejti az ütve fúrót és ez kedvét szegi. 

A környék jó, a metró közel (kb. 10 perc  gyalog, ez moszkvai mértékkel egy babaköpésnyi távolság) és mivel a Lomonoszov Egyetem parkja mögött lakunk, a hely szép zöld és tiszta. Nem tudjuk, hogy Moszkva városának elöljáróit milyen koncepció fertőzte meg, mindenesetre méterenként klassz játszóterek vannak, többségük szépen felújitva, úgyhogy a lányaink elégedettek a játszótér helyzettel.
A hölgyeket egyenlőre próbaidőre felvették a német oviba, ami nem tudjuk pontosan mit jelent, de mostanra már lényegébn teljesen beszoktak és tanulunk németül. Nem azért nem mentünk orosz oviba, mert akár a nyelvvel, akár a gyermeklegeltetési módszerekkel bármi bajunk van, hanem az egyre növekvő nyelvi káosz mérséklése céljából. A lányok életében az utóbbi időben évi egy idegen nyelv könyököl be az ablakon és úgy gondoltuk, hogy az orosz inkább ne könyököljön, azt elhessegettük, és visszatértünk az alapokhoz. Azaz német bölcsiben kezdtünk, Indiában német oviba szerettünk volna járni, de nem volt hely, Moszkvában viszont tudtak nekünk helyet adni a német oviba, megköszöntük, elfogadtuk.

Szent Márton napi körmenet

És ha már német ovi, akkor november 11-én Márton nap, lámpás törpefelvonulás. Aki nem jártas a kérdésben a Márton napi felvonulás azt jelenti, hogy a gyerekek saját maguk készitenek egy lámpást, amit meggyújtunk, a lámpást vivő gyerekekkel körbesétálunk az utcákon és Márton napi dalokat éneklünk közben. A végén egy nagy tábortűz mellett fejezzük be a felvonulást, ahol még további dallást rendezünk, aztán a gyerekek kelt tésztából sütött emberkét kapnak, a felnőttek meg virslit és forralt bort (éljen a germán kultúra!!!).
A mi felvonulásunk november 8-án, csütin volt. Remek. Az már kevésbé, hogy Apa bár ritkán utazik, aznap eltolta a brinyót Kazahsztánba, úgyhogy egyedül kellett felvonulnom a hölgyekkel. Kezdetben lazán vettem a hirt.
Kicsit korábban érkeztem, mint ahogy a meghivó szólt, de már igy is egy csomó szülő hömpölygött gyermekeivel az ovi udvaron. A mi csemetéink velőtrázó "Anya" orditással nyugtázták, hogy megérkeztem és odafutottak hozzám. Nagyszerű. Én is örültem nekik. Aztán kezdtünk várni, hogy kezdődjön a felvonulás. Aztán Anna megkérdezte, hogy mikor indulunk vonulni. Mondtam mindjárt. Két perccel később újra érdeklődött. Válasz ld. előbb. Egy perc múlva újra megkérdezte. Mondtam azonnal. Amikor már másodpercenként nem átallott érdeklődni, akkor felvilágositottam, hogy ezt a kérdést legfeljebb egyszer teheti fel percenként, én a válaszokat variálni nem fogom, nagy változatosságra ne számitson. Egy biztos. Valamikor a közeli jövőben útra kelünk. A szülők idegeinek van egy titkos őrzője, mert amikor Szandra is bekapcsolódott a kérdezőkórusba, kezdtünk cihelődni. Mivel az orosz ipar nem készült megfelelő elektromos lámparúddal, igy az oviban barkácsolták őket és gyertya volt a lámpásokban, amiket meg kellett gyújtani. Intézkedtem. Hölgyeink lámpáiban fény gyúlt. Elindultunk vonulni. 
Én boldogan előrántottam táskámból a fényképezőgépemet, hogy gyermekeinket a nagy pillanatokban megörökitsem. Tervnek nem volt rossz egészen a második lépésig, amikor Szandra közölte, hogy ő nem tudja egyszerre hozni Girnyó Hernyót (aki nem tudná kék IKEÁ-s hangya) és a lámpát, úgyhogy fogjam az állatot. Fogtam. Aztán egy meghatott pillanatban próbáltam Girnyóval a hónom alatt fényképezni, ami elég rosszul sikerült, merthogy a kis drága a földre hullott. Girnyó tulajdonosa kicsit rosszallóan felhivta a figyelmemet, hogy az állatnak mostanra sikerült jól beszagozni a fülét, úgyhogy ne dobáljam, mert ha piszkos lesz nem tudjuk kimosni. Akkor ugyanis elmegy a szag. Ja kérem! Ki mondta, hogy a gyermeklegeltetés demokratikus tevékenység? 
Közben Annának kialudt a lámpása, amit újra meggyújtott az egyik óvó néni, de Anna a baj gyökerét abban látta, hogy a százlábút is tartania kell a lámpa mellett. Sebaj! Fogtam azt is. A lámpásunk időközben többször kialudt, úgyhogy folyamatosan hajkurászhattam egy óvó nénit, aki meggyújtja nekünk. Én ugyanis elfelejtettem gyufát magammal vinni. Amikor meguntam a futkosást, megpróbáltam az egyik gyerek lámpását a másikéból kivett gyertyával lángra lobbantani. Majdnem sikrült magam felgyújtani, úgyhogy futkostam továbbra is az óvó nénik után. Közben Szandra közölte, hogy fázik a keze, igy nem tudja a lámpását tartani. Girnyót, százlábút a hónom alatt erősen szoritva felhúztam a gyermek kesztyűjét. Erre a másik csemete mondá, hogyha a testvére felhúzta a kesztyűjét, akkor ő se tud kesztyű nélkül masirozni. Remek. Az ő kesztyűjét is felbűvöltük. Aztán Szandra drámai felfedezést tett. Nem tudja szopni az ujját, ha kesztyű van rajta. Ez igaz. Tehát le vele. Anna felvilágositott, hogy ő nem hordja a kesztyűt, ha a tesó sem. OK. Levettük. Szandra újabb bölcsesség birtokába jutott. Ha leválasztja a lámpáját a nyélről és úgy tartja, mint egy retikült, akkor esetleg meg tudja akadályozni, hogy a gyertyáját elfújja a szél. A nyelet pedig fogjam én. Megkérdeztem, hogy cserébe nem venné-e vissza Girnyót. A gyagya szülő iránti megértés kiült az arcára és elmagyarázta, hogyha jobb kezének az ujját szopja, a balban pedig a lámpát tartja, akkor egy szabad keze sincs, amivel tarthatná a kék állatot. Van még kérdés? Nem volt. Anna persze vigyázott, hogy a jogai ne csorbuljanak, és ugyan nem volt száz százalékig meggyőződve, hogy jó ötlet a lámpát a tartórúdról leválasztani, de megtette. És ha már a tesó rúdját viszem, ugyan hozzam már az övét is. Hoztam. Úgy éreztem rám röhögött a szerencse, mikor a felvonulás véget ért, és odaálltunk a tábortűzhöz, de Szandra közölte, hogy őt azonnal vigyem el innen. Anna mondta, hogy ő viszont maradni akar. A tábortűzből hátralévő időt tárgyalással, kompromisszumos megoldások kidolgozásával töltöttük. Nem unatkoztam. 
Mikor a tábortűznek vége lett, Szandra mondta, hogy ő most azonnal éhen fog halni. A folyamatot lassithatom virsli vételezésével. Külön öröm volt a számomra, hogy a virsliért kétszer kellett sorban állni, először venni kellett egy kupont, aztán be kellett váltani. A két hely közti különbség csak az volt, hogy az egyiknél kicsit hosszabb sor volt, mint a másiknál. Szerencsére Márton nap csak egyszer van az évben, tehát akár be is állhatunk a sorba, egyszer csak sorra kerülünk. Külön jó volt, mert megjelent Szandra óvónénije és meghozta Szandra kelt tésztából készült babáját. Szandra boldogan elvette tőle és közölte, hogy a lámpását meg kéne fognom. Mondtam visszaakasztom a lámparúdra. A gyerek a sokktól sirógörcsöt kapott. Ha nem, hát nem. És lássatok csodát! Jött Anna óvónénije is, Anna babájával. Anna a babát boldogan elvette, lámpáját nekem adta és határozottan közölte, hogy eszembe ne jusson a lámparúdra akasztani. Persze. Ekkor őszintén sajnáltam, hogy kabát van rajtam és a popóm két partja közé már semmit sem csippenthetek, igy a pénztárcámat, amivel a virsliért szerettem volna fizetni a fogaim közé haraptam és kicsiket léptem, mert a lábaim közé szoritva tartottam az állatokat. A kezeim és a hónom alatti hely a lámpásoknak kellett. Szerencsére a virsli egyszerű szó németül, igy pénztárcán keresztül is át tudtam szűrni a fogaim között. Megkaptuk végre a virsli bónokat, amit futottam volna beváltani, de a lányok mondták, hogy most ők megeszik a babákat és nem kérnek virslit. Az ember nem fojtja meg a gyerekét. Előszöris mert később aztán nehéz pótolni, másodszoris mert szokott aranyos is lenni (erre persze sokszor gyors egymásutánban gondolunk ezekben  pillanatokban), harmadszor pedig én vágytam erre a cécóra, ki lehet élvezni az utolsó cseppig.
Az már persze csak hab a tortán, hogy a hölgyek a hintában ülve szerették volna megenni a kelt babákat és azt szerették volna, ha én lököm a hintát. Löktem. Aztán a babák elfogyasztása után úgy gondolták, hogy mégis ennének virslit. Ha nem is azonnal, jó lesz most rögtön. Mondtam, hogy a holttestemen át. Elhozzuk a virslit, hazavisszük és otthon befalják. Szandra kicsit sirdogált, de megbékélt végül a helyzettel. Amikor a virslit adta nekünk az egyik óvó néni akkurátusan két tányérra mérte ki a két adagot, de szóltam, inkább ne. Kicsit túl határozott lehettem, mert nagyon gyorsan, nagyon kompaktul összecsomagolta a virsliket. Anna még felvetette, hogy innen szeretne mustárt és ketchupot vinni. Elég volt csak ránéznem. Mondta, hogy nem fontos. Még magunkhoz vettük a két hátizsákunkat, eszközöltem bizonyos összevonásokat, nagynehezen elvergődtünk az autóig és el sem hittem, hogy olyan állati mákom van, hogy hazaértünk. Mivel én vezettem és még a fülemről is mindenféle szajré lógott, forralt bort persze nem ittam. Egy cseppet se. De nem sirok nagyon hangosan. Jó?   

Képriportunk: 

Szandra lámpával

Két krampusz és két lámpa

Eszegető krampuszok

Oviudvar