Télapó itt van ...

... családunk legifjabb generációja pedig arcán boldog mosollyal gyalogol a szénhidrát mérgezés felé.

Merthogy a Télapózáshoz megfelelő alaphangulat megteremtése érdekében adventi naptárral inditunk. 
Nekünk többször használatos naptárunk van, amibe én teszem bele a napi ellátmányt. Hála nekem Szandra az önmegismerés útján fontos mérföldkőhöz érkezett. Rájött ugyanis, hogy a gumimacit nem nagyon szereti. Tehát, ha nincs semmi más, akkor jöhet - özönviz utáni teljes pusztulás esetén, ha csak néhány gumimaci élne túl, akkor megesszük. Egyébként a marcipán, a hosszú csoki (Kinder tejszelet - a kevésbé vájtfülűek kedvéért) és a zselé mind megelőzi a népszerűségi listán.

Ezen kivül december 6-án jön a télapó. A mi télapónk a szomszédos szupermarketben futott össze Apával és a nagyobb méretű Kinder mikulásra beszélte rá, úgyhogy erős inditást szerveztünk az ünnepségsorozathoz. Főleg a hölgyek azon meggyőződése, hogy a csokimikulás esetleg megharagszik, ha nem egyszerre falják fel, csak tovább erősitette a dolgot. Szerencsére azért sikerült meggyőzni őket, hogy a kétszeri elfogyasztás sem fog a csokimikulás lelkében maradandó károsodást okozni, úgyhogy némi törmeléket elraktunk másnapra. Ez azért is szükséges volt, mert a Mikulás december 6-án a moszkvai német oviba is bekopogtatott. Szerencsére csak csokinyalókát és mandarint hozott. Szandra tele is volt panasszal. Egész délután többször is azon gyanújának adott hangot, hogy Anna csokinyalókája az övénél biztosan nagyobb volt. És ez nem igazságos.

Az elégedetlenkedés nem sokáig tartott, mert december 8-án a magyar követségre is benézett a Télapó és ott viszont olyan mennyiségű szénhidráthegyeket tolt az ifjúság elé, hogy a hölgyek alig hittek a szemüknek. Mi is. 
Kaptak egy kisebb doboz marcipánt, fejenként 4 db kisebb méretű marcipán gyümölccsel, valamint egy Kinder ajándékcsomagot, amelybe a Kinder a teljes termék skáláját belegyömöszölte. Máig is azt esszük, de jelentem még élünk. Zárójelben azért azt is elmondom, hogy a hölgyek dallottak az ünnepi mikuláskórusban, hogy a Télapót a helyi gyereksereg meglátogatására csábitsák. A dalokat megtanultuk, elzengtük. Azt persze életem egy későbbi és bölcsebb szakaszában nyilván meg fogom érteni, hogy amikor lányaink itthon fakadnak dalra, akkor a hangerőtől még a szomszédos grófságokban csövező madárseregnek is kihullik a tolla, de most amikor lehetett volna süvölteni, mint az északi szél, igyekeztünk suttogva elzengeni a karácsonyi nótákat. A Télapó azért meghalotta és mint mondtam, a tekintélyes mennyiségű szénhidrátot, amitől Rudinak a rénszarvasnak sérve nőtt, elhozta nekünk.

Aki persze azt hiszi, hogy ezzel véget ért a történet, az téved. Mert december 12-én az oviban megünnepeltük a karácsonyt, azt persze csak jelentékeny mennyiségű süteménnyel, csoki nélkül. Persze szénhidrátfüggőbb Szandra gyermekünk feje búbja igy is libabőrös lett a gyönyörűségtől. 
A szénhidrátbevitelért persze meg kellett dolgozni. A karácsonyi ünnepségen a lányok a szines madarak kórusát erősitették, főképpen a táncos szórakoztató részben domboritottak. Apával persze kicsit meglepődtünk, amikor a kari gyermekelőadás a nyuszicsalád táncával kezdődött, amit a szines hawaii hangulatú madarak kara folytatott, de utóbb kiderült, hogy a történet szerint a nyuszicsalád karácsony előtt veszi észre, hogy éléskamrájában nincsen elegendő eleség az ünnepek átvészelésére. Az erdő állatai a katasztrófa turizmus késztetésének engedve ellátogatnak hozzájuk megnézni, hogy tényleg nincs kaja. Közben énekelnek és táncolnak. Aztán a végére minden jóra fordul, mert összefog az erdei állatsereg és összedobja nyúlék karácsonyi kaja ellátmányát. Kb ennyi a történet, de nem esküdnék meg rá precizen, mert a szomszédságunkban fotózó anyuka kisebbik csemetéjével látogatott el az ünnepre. Amivel nincs is semmi baj. A krampec viszont autósat játszott. Amihez berregett. Egyre hangosabban. Anyuka viszont a liberális gyermeknevelés hive, úgyhogy nem szólt rá, hogy hagyja abba. Aztán krampecke kezdte egyre aktivabb mozgolódással is aláfesteni a produkciót. Ezen a ponton Apával kezdtünk fogadásokat kötni, hogy krampecke milyen mértékű kilengéseit nyeli még le szó nélkül Anya. Mindketten veszitettünk, mert a krampec egy jól irányzott vetődéssel Anya fotóapparátusának a lencséjére cuppant, erre azért Anya elhessegette. A kari előadást zavaró akciói azonban hidegen hagyták. Igaza is van. Virágozzék minden virág. 
Egyenlőre itt tartunk és előre örülünk a további karácsonyi ünneplésnek, plusz majd a farsangnak és a húsvétnak is.

Aki most azt hiszi, hogy az alábbiakban a fentiekhez tartozó képriport következik, az sajnos téved. A fényképezőgéppel folytatott küzdelemben ugyanis gyakran (szinte mindig) alulmaradok. A leggyakoribb hibám, hogy a masinát egyszerűen otthon felejtem. Időnként csavarok egyet a dolgon és magammal viszem, előrelátóan a táskámba, vagy a kabátom zsebébe téve. Ekkor a táskámat / kabátomat rendszerint kinnt felejtem a kocsiban. Ha mégsem felejteném ott, hanem magammal viszem, akkor viszont nem töltöm fel a fényképezőgép akkuját. Ekkor Apa diadalittasan elő szokta rántani az okostelefonját a zsebéből, hogy ő viszont tud fényképezni! Haha! És ez nagyon jó. Szoktuk is nézegetni ezeket a képeket az okostelefonján, mert azt még nem találta ki, hogyan lehetne őket számitógépre tölteni. Ha ez mégis kiderülne, akkor lehet, hogy utóbb teszek majd fel ide fényképeket. 

Szandra megmondta

Ez egy "gyerekszájas" történet lesz, másutt úgy láttam, ilyenkor illik előre szólni. Úgyhogy én szóltam.
Szandra általában nem szivesen rajzol, de az utóbbi pár hétben rákapott. Ezt részben egy helyes apró micimacis füzetnek köszönhetjük, amit ajándékba kapott. Ebbe nagyon szivesen alkot. Egy óvodai feladatnak hála, az emberábrázolással is egyre lelkesebben foglalkozik, rajzolja a családot ezerrel.
Nemrég papirra vetette az esküvői képünket Apával.

Ime a mű

Természetesen megdicsértem, hogy nagyon szép. Óvatosan felvetettem azonban, hogy az embernek a fején, lábán, kezén kivül törzse is van.
Gyermekünk a kukacoskodó, kicsit gyenge felfogású szülőknek tartogatott pillantásával megbocsátóan végigmért, majd szépen tagoltan elmagyarázta, hogy Apa és az én törzsem is ott van a képen. A lábunk sajnos eltakarja.
Azt már tudjuk, hogy a gyerek Nobel dijas lesz, ha nagy lesz, de most úgy gondoltam, hogy talán ügyvédi vér csörgedez benne. Meg is kérdeztem. Ügyvéd leszel, ha nagy leszel? Megint a megértő pillantás: persze.
Van még kérdés?
 

Hull a hó ...

Amikor Moszkvába költöztünk, családunk legifjabb hölgyei naponta legalább háromszor megkérdezték, hogy mikor lesz végre nyár. Aztán szerencsére leesett az első hó (igaz csak 2 centi, de azért mégiscsak hó) és utána nem volt több kérdés. Aztán a hölgyek összebarátkoztak Jannal az oviban, aki megtanitotta őket a hóban hemperegni. Ezzel új korszakot nyitottunk. A mikor lesz már nyár lekerült a napirendről, helyette a mikor esik már végre a hó kérdése került az ifjúság érdeklődésének homlokterébe. Aztán csütörtökön végre majd' tizcentis hó hullott reggelre.

Ennek két folyománya volt. 
Egyrészt én az örömtől kis hiján szivatagot kaptam. Apa ugyanis csütörtökre virradóra "átugrott" Nyizsnyekamszkba tatár népi életképeket gyűjteni (nekünk azt mondta erőművet néz), igy nekem kellett volna autón a hölgyeket oviba fuvarozni. Örömmel láttam, hogy reggel fél nyolcig még egyetlen hókotró sem járt az utcánkon. Jogos. Csak összezilálták volna az éjszaka hullott fehérséget. (A mi utcánk főútnak számit, autóbusz forgalommal.) Rövid fejszámolás után azt is kideritettem, hogy az én közlekedési részvetelemmel kb 20%-kal emelném az utcánk gépkocsiforgalmát (ui egyidejűleg 4-5 autó szántott végig a szügyig érő hóban), úgyhogy mindezek alapján úgy döntöttem, otthon maradunk. 
Másrészt a hölgyeknek sikerült szerveznem egy remek napot. Szeretnek ők oviba járni, de otthon maradni még inkább. Úgyhogy ők is boldogok voltak. Először persze közölték, hogy eszükben sincs lemenni az udvarra, de végül addig erőszakoskodtam, amig engedtek nekem.

Képriport alább. Azt hiszem az alábbiakban sikerül bizonyitanunk, hogy a Jantól kapott tudásanyagot sikerült továbbfejlesztenünk.

Szűz havat törünk

Szűz havat lapátolunk

Jön a szén ...

... csúszik

Csúszda takaritó szolgálat

Előkarácsonyi előhangulat javitó

Moszkvából jelentjük

Nagyjából ezer éve jártam erre, arról irva, hogy nagy valószinűség szerint Moszkvába költözünk. Ami akkor feltételes mód volt, az mára már történelem. A dolog megtörtént.
Lett lakás, nem nagyon könnyen. Gábor cégének hosszas és fáradságos tárgyalástechnikai teljesitményének ellenére is (addig nyammogtak a feltételeken, hogy a tulaj majdnem elállt a szerződéstől) kiadták nekünk a lakást. Én gyanakodtam, hogy a tulaj azért volt ilyen rendes, mert szimpatikusak voltunk neki. Tévedtem. Nem mi ketten, hanem csak az uram. Ezért jó szexi férjet gyűjteni.

Ebben a házban lakunk (a húgomék, akik október végén jártak nálunk voltak olyan helyesek, hogy lefotózták).

 A ház új épitésű, azaz nincsenek olyan egzotikus megoldások, mint régebben épült kislakások egybenyitásakor. Ott például előfordulhat, hogy ha a kulináris élmény hirtelen drámába csap át, akkor a konyhából rögtön a WC-re ülhetünk és akár le is zuhizhatunk, mert a konyhából nem a spájz nyilik, hanem a fürdő és a WC. Amit tekinthetnénk akár praktikus megoldásnak is. A baj csak az, hogy a helység csak igy közelithető meg. Más bejárata nincs. Csak a konyha. Orosz táj orosz ecsettel. 
Nálunk tehát ilyen lakáselrendezési egzotikumok nincsenek, igaz, hogy valamelyik szorgos hangya állandóan fúr napközben, ami kissé hervasztó. Szeretném érteni, hogy milyen matyóhimzést óhajt lakása falaiba ütni és meddig tervezi a projektet, mert mostanra kicsit unom. A rossz hir az, hogy mindőn uram emlité helyi munkatársainak a dolgot a fúrással, ők kacajra fakadtak a naivságunkon. Ha mi azt hisszük, hogy ennek valamikor vége szakad az nagy tévedés. Amint Szergej befejezi, Alekszejnek eszébe jut, hogy tovább szépül, vagy lakhatásilag nem elég feng shui és nekifog a probléma azonnali orvoslásának. Igy én csak abban reménykedhetem, hogy valaki valamikor a lábára ejti az ütve fúrót és ez kedvét szegi. 

A környék jó, a metró közel (kb. 10 perc  gyalog, ez moszkvai mértékkel egy babaköpésnyi távolság) és mivel a Lomonoszov Egyetem parkja mögött lakunk, a hely szép zöld és tiszta. Nem tudjuk, hogy Moszkva városának elöljáróit milyen koncepció fertőzte meg, mindenesetre méterenként klassz játszóterek vannak, többségük szépen felújitva, úgyhogy a lányaink elégedettek a játszótér helyzettel.
A hölgyeket egyenlőre próbaidőre felvették a német oviba, ami nem tudjuk pontosan mit jelent, de mostanra már lényegébn teljesen beszoktak és tanulunk németül. Nem azért nem mentünk orosz oviba, mert akár a nyelvvel, akár a gyermeklegeltetési módszerekkel bármi bajunk van, hanem az egyre növekvő nyelvi káosz mérséklése céljából. A lányok életében az utóbbi időben évi egy idegen nyelv könyököl be az ablakon és úgy gondoltuk, hogy az orosz inkább ne könyököljön, azt elhessegettük, és visszatértünk az alapokhoz. Azaz német bölcsiben kezdtünk, Indiában német oviba szerettünk volna járni, de nem volt hely, Moszkvában viszont tudtak nekünk helyet adni a német oviba, megköszöntük, elfogadtuk.

Szent Márton napi körmenet

És ha már német ovi, akkor november 11-én Márton nap, lámpás törpefelvonulás. Aki nem jártas a kérdésben a Márton napi felvonulás azt jelenti, hogy a gyerekek saját maguk készitenek egy lámpást, amit meggyújtunk, a lámpást vivő gyerekekkel körbesétálunk az utcákon és Márton napi dalokat éneklünk közben. A végén egy nagy tábortűz mellett fejezzük be a felvonulást, ahol még további dallást rendezünk, aztán a gyerekek kelt tésztából sütött emberkét kapnak, a felnőttek meg virslit és forralt bort (éljen a germán kultúra!!!).
A mi felvonulásunk november 8-án, csütin volt. Remek. Az már kevésbé, hogy Apa bár ritkán utazik, aznap eltolta a brinyót Kazahsztánba, úgyhogy egyedül kellett felvonulnom a hölgyekkel. Kezdetben lazán vettem a hirt.
Kicsit korábban érkeztem, mint ahogy a meghivó szólt, de már igy is egy csomó szülő hömpölygött gyermekeivel az ovi udvaron. A mi csemetéink velőtrázó "Anya" orditással nyugtázták, hogy megérkeztem és odafutottak hozzám. Nagyszerű. Én is örültem nekik. Aztán kezdtünk várni, hogy kezdődjön a felvonulás. Aztán Anna megkérdezte, hogy mikor indulunk vonulni. Mondtam mindjárt. Két perccel később újra érdeklődött. Válasz ld. előbb. Egy perc múlva újra megkérdezte. Mondtam azonnal. Amikor már másodpercenként nem átallott érdeklődni, akkor felvilágositottam, hogy ezt a kérdést legfeljebb egyszer teheti fel percenként, én a válaszokat variálni nem fogom, nagy változatosságra ne számitson. Egy biztos. Valamikor a közeli jövőben útra kelünk. A szülők idegeinek van egy titkos őrzője, mert amikor Szandra is bekapcsolódott a kérdezőkórusba, kezdtünk cihelődni. Mivel az orosz ipar nem készült megfelelő elektromos lámparúddal, igy az oviban barkácsolták őket és gyertya volt a lámpásokban, amiket meg kellett gyújtani. Intézkedtem. Hölgyeink lámpáiban fény gyúlt. Elindultunk vonulni. 
Én boldogan előrántottam táskámból a fényképezőgépemet, hogy gyermekeinket a nagy pillanatokban megörökitsem. Tervnek nem volt rossz egészen a második lépésig, amikor Szandra közölte, hogy ő nem tudja egyszerre hozni Girnyó Hernyót (aki nem tudná kék IKEÁ-s hangya) és a lámpát, úgyhogy fogjam az állatot. Fogtam. Aztán egy meghatott pillanatban próbáltam Girnyóval a hónom alatt fényképezni, ami elég rosszul sikerült, merthogy a kis drága a földre hullott. Girnyó tulajdonosa kicsit rosszallóan felhivta a figyelmemet, hogy az állatnak mostanra sikerült jól beszagozni a fülét, úgyhogy ne dobáljam, mert ha piszkos lesz nem tudjuk kimosni. Akkor ugyanis elmegy a szag. Ja kérem! Ki mondta, hogy a gyermeklegeltetés demokratikus tevékenység? 
Közben Annának kialudt a lámpása, amit újra meggyújtott az egyik óvó néni, de Anna a baj gyökerét abban látta, hogy a százlábút is tartania kell a lámpa mellett. Sebaj! Fogtam azt is. A lámpásunk időközben többször kialudt, úgyhogy folyamatosan hajkurászhattam egy óvó nénit, aki meggyújtja nekünk. Én ugyanis elfelejtettem gyufát magammal vinni. Amikor meguntam a futkosást, megpróbáltam az egyik gyerek lámpását a másikéból kivett gyertyával lángra lobbantani. Majdnem sikrült magam felgyújtani, úgyhogy futkostam továbbra is az óvó nénik után. Közben Szandra közölte, hogy fázik a keze, igy nem tudja a lámpását tartani. Girnyót, százlábút a hónom alatt erősen szoritva felhúztam a gyermek kesztyűjét. Erre a másik csemete mondá, hogyha a testvére felhúzta a kesztyűjét, akkor ő se tud kesztyű nélkül masirozni. Remek. Az ő kesztyűjét is felbűvöltük. Aztán Szandra drámai felfedezést tett. Nem tudja szopni az ujját, ha kesztyű van rajta. Ez igaz. Tehát le vele. Anna felvilágositott, hogy ő nem hordja a kesztyűt, ha a tesó sem. OK. Levettük. Szandra újabb bölcsesség birtokába jutott. Ha leválasztja a lámpáját a nyélről és úgy tartja, mint egy retikült, akkor esetleg meg tudja akadályozni, hogy a gyertyáját elfújja a szél. A nyelet pedig fogjam én. Megkérdeztem, hogy cserébe nem venné-e vissza Girnyót. A gyagya szülő iránti megértés kiült az arcára és elmagyarázta, hogyha jobb kezének az ujját szopja, a balban pedig a lámpát tartja, akkor egy szabad keze sincs, amivel tarthatná a kék állatot. Van még kérdés? Nem volt. Anna persze vigyázott, hogy a jogai ne csorbuljanak, és ugyan nem volt száz százalékig meggyőződve, hogy jó ötlet a lámpát a tartórúdról leválasztani, de megtette. És ha már a tesó rúdját viszem, ugyan hozzam már az övét is. Hoztam. Úgy éreztem rám röhögött a szerencse, mikor a felvonulás véget ért, és odaálltunk a tábortűzhöz, de Szandra közölte, hogy őt azonnal vigyem el innen. Anna mondta, hogy ő viszont maradni akar. A tábortűzből hátralévő időt tárgyalással, kompromisszumos megoldások kidolgozásával töltöttük. Nem unatkoztam. 
Mikor a tábortűznek vége lett, Szandra mondta, hogy ő most azonnal éhen fog halni. A folyamatot lassithatom virsli vételezésével. Külön öröm volt a számomra, hogy a virsliért kétszer kellett sorban állni, először venni kellett egy kupont, aztán be kellett váltani. A két hely közti különbség csak az volt, hogy az egyiknél kicsit hosszabb sor volt, mint a másiknál. Szerencsére Márton nap csak egyszer van az évben, tehát akár be is állhatunk a sorba, egyszer csak sorra kerülünk. Külön jó volt, mert megjelent Szandra óvónénije és meghozta Szandra kelt tésztából készült babáját. Szandra boldogan elvette tőle és közölte, hogy a lámpását meg kéne fognom. Mondtam visszaakasztom a lámparúdra. A gyerek a sokktól sirógörcsöt kapott. Ha nem, hát nem. És lássatok csodát! Jött Anna óvónénije is, Anna babájával. Anna a babát boldogan elvette, lámpáját nekem adta és határozottan közölte, hogy eszembe ne jusson a lámparúdra akasztani. Persze. Ekkor őszintén sajnáltam, hogy kabát van rajtam és a popóm két partja közé már semmit sem csippenthetek, igy a pénztárcámat, amivel a virsliért szerettem volna fizetni a fogaim közé haraptam és kicsiket léptem, mert a lábaim közé szoritva tartottam az állatokat. A kezeim és a hónom alatti hely a lámpásoknak kellett. Szerencsére a virsli egyszerű szó németül, igy pénztárcán keresztül is át tudtam szűrni a fogaim között. Megkaptuk végre a virsli bónokat, amit futottam volna beváltani, de a lányok mondták, hogy most ők megeszik a babákat és nem kérnek virslit. Az ember nem fojtja meg a gyerekét. Előszöris mert később aztán nehéz pótolni, másodszoris mert szokott aranyos is lenni (erre persze sokszor gyors egymásutánban gondolunk ezekben  pillanatokban), harmadszor pedig én vágytam erre a cécóra, ki lehet élvezni az utolsó cseppig.
Az már persze csak hab a tortán, hogy a hölgyek a hintában ülve szerették volna megenni a kelt babákat és azt szerették volna, ha én lököm a hintát. Löktem. Aztán a babák elfogyasztása után úgy gondolták, hogy mégis ennének virslit. Ha nem is azonnal, jó lesz most rögtön. Mondtam, hogy a holttestemen át. Elhozzuk a virslit, hazavisszük és otthon befalják. Szandra kicsit sirdogált, de megbékélt végül a helyzettel. Amikor a virslit adta nekünk az egyik óvó néni akkurátusan két tányérra mérte ki a két adagot, de szóltam, inkább ne. Kicsit túl határozott lehettem, mert nagyon gyorsan, nagyon kompaktul összecsomagolta a virsliket. Anna még felvetette, hogy innen szeretne mustárt és ketchupot vinni. Elég volt csak ránéznem. Mondta, hogy nem fontos. Még magunkhoz vettük a két hátizsákunkat, eszközöltem bizonyos összevonásokat, nagynehezen elvergődtünk az autóig és el sem hittem, hogy olyan állati mákom van, hogy hazaértünk. Mivel én vezettem és még a fülemről is mindenféle szajré lógott, forralt bort persze nem ittam. Egy cseppet se. De nem sirok nagyon hangosan. Jó?   

Képriportunk: 

Szandra lámpával

Két krampusz és két lámpa

Eszegető krampuszok

Oviudvar

Hal egy idegen városban

Ul. Moszfilmovszkaja (magyar követség környéke,

régebben pusztaság)

A cimben szereplő szöveget egy cseh dzsessz zenésztől (Jiri Stivin) loptam. Most ugyanis pont úgy érzem magam. 
Két okból is. 
Moszkvában vagyok húsz év után újra (lehet, hogy stresszelnie kellene ennek a számnak de köpök rá - a 20 évvel ezelőtti dátum ugyanis nem a csecsemőkoromra utal).  Ez a város nem ugyanaz a város, mint volt. Persze az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba (ismét elbűvöltem magamat a sok eszemmel), de nem ismerek rá. Fantasztikus boltok (az állam hullik alá folyton az elképedéstől) a modern és a szocreál épitészet elképesztő keveredése, remek éttermek (a számlát nem nézem, mert hosszabb távra tervezek szivroham mentesen), azaz - hogy egy kicsit az indiai angolból meritsek - a város szemérmetlenül über trendi lett. Eddig jelentéktelen és kevéssé veszélyes boltokba tértünk csak be, de folyton rossz vége lett.
A másik ok, amiért igen furcsán érzem magam, hogy Delhi Moszkvához képest egy falu. Ugyan az indiaiak szeretnék azt hinni, hogy fővárosuk egyre tündöklőbb és kozmopolitább, de nem igazán nagyon. A kettő közti összehasonlitásban Moszkva most éppen mindenesetre vezet.
Mivel egyre inkább afelé hajlunk, hogy Moszkvába költözünk, (mégcsak hajlunk, mert július közepe óta a bútoraink még nem hagyták el Delhit, legalábbis igy tudjuk, és némi adminisztrációhegyek még tornyosulnak előttünk a munkavállalási engedély megszerzése érdekében) ezen a héten Moszkvában vagyunk lakást keresni. Nem megy könnyen.
Amikor Delhibe költöztünk a Gábor cége által fizetett átköltözési szakértő összegyűjtött nekünk lakásokat (1 hét alatt 27-et láttunk), megnéztünk huszonhatot, az utolsó lakás utolsó nap délután megtetszett, megemésztettük a gondolatot, hogy potom 300 nm-t kell belaknunk, a lakást kivettük, repcsire ültünk hazajöttünk.
Átköltözési szakértő most is van, mondtuk is neki, hogy Moszkva belvárosától délre szeretnénk lakni, értsd, nem a belvárosban. Ezért hétfőn láttunk hét lakást, mindegyiket a belvárosban, némelyiket a belváros északi részén. Mondtuk ??? Mondták arra van a francia iskola. Mondtuk ??? Gábor cégének munkatársai a francia iskolába szokták iratni a gyermekeiket. És mi van, ha mi nem? Aha. Francia iskola északra, mi áhitott ovink és iskolánk délre. Nem is kicsit, nagyon. Tetszik ugye érteni??? Mondta a kicsi fiú, hazamegy gondolkozni, de csütörtökig szeretne merengeni, mert szerdán még másokat kisérget, úgyhogy nincs ideje ránk. 
Mi most azért volnánk itt, hogy lakást találjunk. Uram cége fizeti a szállodát, a költségeket, fegyvert, paripát, kicsi fiú életét és vérét. Plusz Uram korábban már levelezett a relokációs szakértővel, vázolva igényeinket. Igy ezt sikerült nyújtani. Relokátoréknak nagy kerek gratula. Relokációs szakértőnk tehetségét látva elkezdtünk egyéb irányú tevékenységet is kifejteni, folyamatosan gondolkodunk hol is lenne jó lakni, úgyhogy ma éjszaka már Moszkva térképével álmodtam. Plusz a huncut ingatlanosok nem hivnak vissza. Pedig költenénk náluk egy kis szép pénzt. Szóval ma itt tartunk és kezdem magam szoktatni a gondolathoz, hogy lakáskérdés ezen a héten megoldódni nem fog. Az én relokációs olimpiai játékaimon jelenleg 1:0 az állás India javára.

Ománi merülés

Jó régóta nem irtam, de otthon voltam, és mióta július elsején kijöttem, azóta készülünk a csomagolásra. Merthogy egyre inkább úgy néz ki, hogy Moszkvába költözünk. Igaz, most Gábor cége meglengette, hogy nem fizetik a csajoknak az ovit (ez Moszkvában komoly érvágás, havi kb 1000 euró gyerekenként), ezen uram bepöccent és mérgében közölte lehet, hogy mégsem költözünk. De egyenlőre gyúrunk a csomagolásra.

Emellett azért teljes életet élünk, július 8 és 14 között Ománban voltunk, elsősorban merülni. Omán pont szemben van Indiával, alig 3 órányi repülőút és gondolom amiatt, hogy szezonon kivül mentünk nagyon jutányosan megszámitották a merüléseket, szállást, kocsi bérlést. A hely tiszta, kultúrált és nincs mindenben római kömény, úgyhogy Indiához képest felüdülés.

Vasárnap érkeztünk, ez ott munkanap (csütörtök és péntek jelenti a hétvégét) és nekiláttunk, hogy felderitsük a környéket. Ez nem volt könnyű, mert a ház, ahol Gábor szállást talált éjszakára, nem volt rajta a térképen, de eltaláltunk a szomszédos bevásárlóközpontig és vissza is tudtunk menni a szálláshoz. Ezen felbátorodva a délutáni tespedés után elmentünk egy étterembe, csak kicsit tévedtünk el, és egész jó vacsit kaptunk. A jó hir az, hogy itt nem nagyon bénitja az embert a bőség zavara, mert bár Muscat (a főváros) mellett laktunk, nem volt őrületes hemzsegés éttermekben. Úgyhogy nem volt nehéz és hosszadalmas döntéshozatali folyamat éttermet választani, a 3-4 ajánlott kajálda közül abba mentünk, amit megtaláltunk a térképen. Egy steakhouse volt, fincsi előételt kaptunk, utána én halat ettem és adtak salit is mellé, úgyhogy én heppi baba voltam. Megjegyzem azért volt egy kis gyomoridegem, mert a Ramee Guesthouse Rock bottom nevű éttermében voltunk, ami - a nem elég vájtfülűek kedvéért - egy indiai szálloda (egyébként Ománban elég sok indián kartács barkácsol), igy aggódtam kicsit mit kapunk enni, de rendben volt. Megjegyzem az étterem indiai szakácsai biztos feszt agyalnak azon, hogyan lehet valamit megenni, amiben egy grammnyi csili és római kömény sincs, a lencse nyomokban sem fellelhető, viszont a hús mellett fáknak, bokroknak levele, virága ott könyököl és ezt mi boldogan csűrjük befelé. Erre csak azt tudom mondani, hogy az élet bizony tele van rejtélyekkel. 
Szóval megkajáltunk, hazamentünk, lefeküdtünk, elaludtunk. 

Másnap pedig indult a rock and roll. Azt tetszik hinni, hogy én ezt csak azért irom, mert jól hangzik, de tessék nyugodtan szó szerint érteni.

Daymaniyat szigetek (internetről töltöttem le)

Reggel nyolcra mentünk merülni. A búvárló hely a Damaniyat szigeteken volt, ami 45 perc a búvárközponttól hajóval. Nem túlozták el a dolgot, mert a hajó nem volt nagyon nagy, igy alkalmat adott arra, hogy együtt dobogjon a kis szivünk a természettel. Ha ugyanis egy bohóchal tüsszentése kicsit megmozgatta a vizet, ebben a remek hajóban ülve az ember végigélvezte az összes felkavarodó hullámot.  De szerencsénkre a tenger aznap a szokásosnál is nyugtalanabb volt, úgyhogy érdekes utazásnak néztünk elébe. Ehhez még hozzájött az is, hogy kapitányunk Ali lelkében arab őseinek harcias szelleme dolgozott és úgy döntött nem tartja vissza. Úgyhogy a hajóból kinyerhető legnagyobb sebességgel keresztülhajtott bennünket a hullámokon, mi pedig úgy pattogtunk a hajóüléseken, mint a nikkelbolha. Ez remek alkalom volt a csigolyáim számára egy vidám körtáncra és a gerincvelőm is örült, mert ritkán tudott egy jót dumálni a májammal meg a lépemmel, úgyhogy megragadta az alkalmat. Nem beszélve a veséimről. A jobb és baloldali viszonylag ritkán tud beszélgetni egymással. A távolság miatt. Amint azonban ezt sikerült leküzdeni, boldog csivitelésbe fogtak. Én meg ültem csendesen, szoritottam minden fix fogható dolgot a hajón és azon töprengtem, hogy a vétkes kiváncsiság okozta elhülyülés mely pontján jutottam oda, hogy igent mondtam erre a búvárkodásra. A baj ugyanis az, hogy én alapvetően egy gyáva kukac vagyok. Aki kiváncsi. És amikor a Gábor bedobta, hogy Ománba jönne búvárkodni, rögtön mondtam, hogy jövök én is. Mert fúrta az oldalamat a kiváncsiság. Ennek ellenére bátor dolog volt tőlem, merthogy tengeri beteg szoktam lenni. Nem is kicsit, nagyon. De egyrészt Omán kezdetben az én ötletem volt (a szakirodalomban olvastam, a Conde Nast Traveller zengedezett róla), úgyhogy nehogy már kimaradjak belőle, másrészt meg mióta kitalálták az Útitárs tablettát (leánykori nevén Travelon, de mivel a terjesztést nagyon gátolta, hogy honfitársaim nem birták megjegyezni és kimondani a nevét, átkeresztelték), azóta a tengeribetegség is kordában tartható. Útitárs tabletta a mindenféle utazási betegség (hajó, repülő, autó) leküzdésére szolgáló készitmény, ami gyömbért, B6 vitamint és tán némi hajnali fuvallatot tartalmaz, szóval nem löksz boát és nem is alszol el tőle.
Lényeg a lényeg, nagy nehezen átvészeltem az utat és bár merülés előtt úgy éreztem magam, mint akit most küldenek a vágóhidra, azért belecsobbantam a vizbe. És amikor ott volt a sok hal, egy cápa odaköszönt, meg ott integetett a csomó szines korall és az egész nagyszerű volt, merthogy merülőcégünk nagyon jó felszerelést adott, akkor megbocsátottam a tengernek. Az összes nyamvadt hullámával együtt. 

Tájkép (internet)

Rózsaszin korall (internet)

 
Hétfőn a három nővér nevű helyen merültünk. Nem azért mert Csehov járt arra előttünk és úgy érezte ez egy olyan dráma, amit meg kell irni, hanem azért, mert a helyen három szikla állt egymás mellett. Könnyű merülőhely volt, nem volt mély (10-15 méter), és mint mondtam elég szép volt ahhoz, hogy a tenger korábbi huncutságát megbocsássam. Én ugye gyorsan elszipogom a levegőmet, úgyhogy negyven perc után feljöttem, persze a Gábor még maradt, úgyhogy látott még két teknőst nélkülem. Az uramnak sokkal jobban megy a búvárlás, mint nekem. Ami nem csoda, merthogy született békaember, a búvároktatónk szerint. Amikor ezen értékelés után Gábor megkérdezte tőle, hogy rólam mit gondol, erre csak azt mondta, hogy előfordul néha, hogy az én képességeimmel is meg tudja valaki tanulni a merülést.  Ez annyira jólesett, hogy azóta sem tudom feledni.
Hétfőn egyet merültünk, mert a kapitány úgy látta, hogy kezd kicsit durvulni a tenger és hogy maradéktalanul meggyőzzön minket, rávilágitott arra, hogy a reggeli utunk egy gyengéd laza ringatózás volt a hullámokon ahhoz képest, ami a visszaúton vár ránk. Én reméltem, hogy téved, de sajnos igaza lett. Visszafelé gondolatban újra összevesztem a habok urával, minden körmöm bekékült, mert úgy szoritottam mindent, ami a kezem ügyébe került. Azt hittem meg fogom puszilni a földet, amint partot érünk, de úgy elzsibbadt mindenem a kapaszkodástól, hogy úgy gondoltam az anyaföld az én csókom nélkül is meglesz még egy darabig. A szerencsés földet érés után hazamentünk, lezuhiztunk és elmentünk, hogy megnézzük Muscat óvárosát. 

Szultáni palota az öböl felől (wikimedia)

Hát izé... Szépen újjá van épitve és főképpen a szultán palotája foglalja el, amit nem lehet megnézni belülről. Ahogy a parti öböl két oldalán épült várakat sem. Mivel Omán nagyon szeretné csalogatni a túristákat, ezért a múzeumokat is gondosan bezárja 2 órakor, ami gyakorlatilag megoldhatatlan feladat elé állitja az embert, ha egy óra után ér vissza a merülésből és akkor kezdene szárazföldi programba. Aki pedig nem merül, az keljen korán, nézzen várost és üsse el mással az időt délután, nem kell folyton kiváncsiskodni és műemlékeket bambulni. 
De a korai záróra nem volt nagy baj, mert eléggé elfáradtunk, hazamentünk, néztünk kis tévét és elmentünk aludni.

(Talán feltűnt, hogy főképpen hozott anyaggal dolgozom. Egyrészt, mert viz alatt nem szoktunk fényképezni, ugyanis a felszerelés brunya drága és én még merülésfronton elsősorban a túlélésre játszom. Ennek megfelően uram folyamatosan engem tart szemmel, igy nem sok ideje marad(na) a kattogtatásra. A városnézéseknél meg vagy elfelejtettem fénycsit vinni, vagy vittem, csak nullára punnyadt akkuval.)

Másnap reggel a habok ura hullám nélküli sima vizzel örvendeztetett meg bennünket, igy kétszer merültünk, egyszer egy Houla (vagy valami hasonló) nevű helyen, egyszer pedig az Akváriumnál. Houla nagyon klassz volt, az Akvárium nem, mert nagyon erős volt a sodrás és nehezen lehetett úszni. A visszaúton a tenger visszatalált a tegnapi lendületéhez, szerencsére a kapitányunk is, úgyhogy nem unatkoztunk. A Gábor eléggé be is pöccent a hajósöfőrünkre, igy az út végén csak annyit mondott neki, hogy holnap ő fog vezetni, a kapitány meg az ő helyén ülhet majd. 
Miután ügyesen túléltük a visszautat, további felfedezőútra indultunk. 
Omán kicsit nagyobb területtel rendelkezik, mint Nagy Britannia. Ezen a területen 2,6 millió ember él (igen jól tetszik látni nem gépeltem el semmit), ebből 700 ezer külföldi. Úgyhogy az ország nem nagyon sűrűn lakott. Mi egy Muscattól 150 km-re fekvő helyet néztünk ki, a bahlai erődöt, ami rajta van a UNESCO világörökség listáján. Az út nem telt kalandok nélkül, mert az első 20 km után be akartuk kapcsolni a légkondit a kocsiban, ami nem működött. 40 fokban, erősen tűző napsütésben úgy gondoltuk, hogy ez elég ok a visszafordulásra. Az akció közben, ahogy lassitott a kocsi, beindult a hűtés. Sikerült rájönni, hogy a légkondi csak akkor működik, ha a hűtőviz úgy lehűl, hogy csak jégcsákánnyal lehet lyukat ütni bele. A felismerés nyomán hol hideg vizzel locsoltuk a hűtőviz tartályt, hol 90-nel száguldottunk az autópályán (a hűtőviz hőmérsékletének csökkentése céljából), miközben a vaditó sebességtől tépte a hajunkat a szél, de végül megérkeztünk Bahlába. Ahol az erőd zárva volt. A helyiek szerint csak délelőtt van nyitva, de nem tudjuk pontosan. Azért mert bár a túrista szerető omániak kiraktak egy táblát a bejárat mellé, amire szépen ráirták, hogy mikor és milyen körülmények között lett a vár a világörökség része, csak azt felejtetették el ráskribálni, hogy a műintézmény mikor van nyitva.  Hiába, nem lehet minden tökéletes. 

Bahla erődje I.

Bahla erődje II.

  
Ezután elmentünk, hogy Tannuf városát megnézzük, ami az útikönyvünk szerint nagyon szép. De ezt majdnem sosem tudtuk meg, mert ügyesen letértünk az útról, ahol a tábla mutatta Tannufot, de a régi város nem lett meg. Úgy döntöttünk, hogy a sikertörténetekből mára elég és hazaindultunk, amikoris Gábor sasszemével kibökte a régi város romjait. Igy újra lekanyrodtunk a főútról és megtekintettük a csak kicsit kitáblázott romokat. Még a bolond is láthatja, hogy Omán szélesre tárt karokkal várja a túristákat. 

Tannuf romjai

Mivel már későre járt az idő, szépen hazamentünk.


Szerdán a tenger még mindig nem nagyon szeretett minket, de miután új kapitányunk a merülésvezetőt és egy német diáklányt, aki jött velünk búvárkodni, leboritotta a hajó padjáról a földre és eléggé megütötték magukat, utána lassabban ment és sokkal kellemesebben telt az út. Az Édenkertben és a Houla nevű helyen merültünk, láttunk  szép nagy rájákat, homárt, murénát és oroszlánhalakat. Szóval minden nagyon jó volt. 

Rája (Internet)

Oroszlánhal - Lionfish (Internet)

  
Délután iszonyú szerencsénk volt, mert a megcélzott Nakhla erődöt és Barka várát is nyitva találtuk. Úgy látszik néha hibáznak az ománi túrista csábitó erők, és nyitva hagynak pár emlékművet. Mindkét vár nagyon szépen fel van újitva és remekül nézett ki. 
Ománban sok vár van, mert az ország harcos múltja és a kis mennyiségben előforduló viz szükségessé tette az aktiv védelmi munkálatokat és erőditmények épitését (az ivóviz forrásokat is védeni kellett). Állitólag kb 1000 van az országban. 
A kivételesen jól sikerült nap után hazamentünk, lefeküdtünk, elaludtunk.

Nakhal erődje (internet)

Kilátás az erődből (internet)

  

Barka erődje (natureisrael.com)

Fanjai kilátás

Másnapra én már kidőltem, Gábor egyedül ment búvárkodni (a tenger persze olyan sima volt, mint a tükör egész nap), én a Starbucksban nézelődtem az interneten és megnéztem Fanja városát (szintén egy elhagyott régi város, közel Muscathoz), felszedtem az uramat, megebédeltünk és elmentünk, hogy megkeressünk egy vádit, ami a könyvünk szerint nagyon szép. Hát azt nem találtuk, viszont meglett egy erőditett város közel Nakhlához, ami nagyon jól nézett ki és egy datolyaliget közepén volt. Amerre a szem ellátott, valamennyi ház tetején datolya aszalódott. 

Az erőditett város fala

Datolyák napozás közben

  

Datolya (piros fajta)

Omán a várain kivül a datolyáról hires. Van neki 200 fajta. De sajnos a boltban nem tudtunk friss ománi datolyát venni, igy uram megindult, hogy becsönget valamelyik házba, aminek a teteje datolyával van tele és megkérdezi nem adnának-e el nekünk egy keveset. Végül az egyik házban egy hölgy adott nekünk egy nagy tállal. Ingyen. Szép sárga és nagyon finom volt. Utána hazamentünk, átöltöztünk és megvacsiztunk a Crown Plaza hotelben. Klassz svédasztalos etetés volt, csak hallal a műsoron.


A pénteki program strandolás volt. Ajánlottak egy szép öblöt, ahol érdemes pipával úszkálni, mert van némi látnivaló a viz alatt. Amikor odaértünk, a viz mindenhol szép sötétzöld volt amerre a szem ellátott, mert valami zöld trutyis alga ezt a napot választotta a partra szállásra. Mi azért bementünk a vizbe körülnézni. Ha nincs a sok alga, akkor tényleg jó kis hely lenne sznorizni, igy viszont nemcsak, hogy nem lehetett tőle látni szinte semmit, viszont büdös is volt, és ahol tömegesen úszott, ott a viz kb 50 fok meleg volt és beleragadt mindenünkbe. Alig tudtuk lemosni magunkról. Az én fürdőruhám olyan szép barna és büdi lett tőle, hogy még mindig mosom.

Strand

Zöld viz

  
A jól sikerült fürdés után hazamentünk, lefeküdtünk, másnap gépre szálltunk és visszajöttünk Indiába, hogy ott folytassuk a csomagolást, ahol abbahagytuk.

Hazrat Nizamuddin Auliya Dargah

Na mi ez? Természetesen Hazrat Nizamuddin Auliya siremléke. Nizamuddin nyugat városrészben. Itt már voltunk egyszer, kerestük, kerestük a helyet, de nem találtuk (ha nem ugrana be, miről van szó).

Az történt megint, hogy nézelődtem, olvasgattam és újabb hasznos információk kerültek a birtokomba. Egyrészt találtam egy térképet a rövidebb úttal, másrészt másik forrásom (Condé Nast Traveler) is megerősitette, hogy ezt a helyet feltétlenül látni kell.

Úgyhogy mivel Apa kicsit huncut volt velem csütin, azt mondtam neki, hogy a lelkemen esett sebemre egyetlen gyógyir, ha ismét felkeressük Nizamuddint, elvegyülünk a mohamedánok közt és ellátogatunk a szenthez. Mivel Apa a múltkori látogatást is már nagyon élvezte, az örömtől tapsikolt, mint a nárciszok. Úgyhogy felkerekedtünk. 

Subash bácsi megint egy nem túl bizalomgerjesztő utcánál tett ki bennünket, de amikor Apa megkérdezte az egyik utcai árustól, hogy hol a célobjektum, ő egy közeli kapura mutatott. 

A kapu

Jó helyen jártunk. Odaérve a kapuhoz mit kellett csinálni? Bizony, bizony le kellett venni a cipőt. Apa bepillantott a kapun túlra és közölte, hogy még ha maga Mohamed fogja bent arcon csókolni, akkor sem hajlandó lehúzni a cipőjét és a dzsuvába begázolni. Irén mentette meg a helyzetet, mert felvetette, ha már eddig eljöttünk, kár lenne visszafordulni. Éreztem szerencsés napom lesz aznap, mert Apa anélkül, hogy durvaságra ragadtatta volna magát szóban, vagy tettben, elkezdte lehúzni a cipőjét. Majd elindultunk befelé. Természetesen nem lehet fedetlen fővel bemenni, igy az ajtónál álló árusok gyorsan lenyúltak bennünket, mert eladtak pár kendőt, amit a fejünkre köthettünk. Először egy lezárt rituális meritkező medence mellett mentünk el, szép régi házak voltak körülötte és a kanyargó szük folyosó sokáig a medence mellett vezetett. Igy láthattuk, hogy két fiatalember hogyan ugrott a házak tetejéről az alant elterülő szép zöld vizbe. Apa szerint a benne lakó zöld növényektől olyan szép zöld. Megnyugtatásul közlöm, mindkét fiatalember túlélte az ugrást. A vizben lakó szép zöld növényekkel való találkozás hosszabb távú hatásairól nem tudok nyilatkozni, de remélem ez sem árt meg nekik nagyon.

Egyik fiatalember (fent a kupola mellett)

Másik fiatalember

  
Utána viszont eltűnt a fény és előtűnt a sok koldus, nagyon sok. Akikkel hála a szűk folyosóknak egészen meghitt, testközeli kontaktusba kerülhet az ember. Időnként kicsit lazitanak a szoritáson, mert van egy-egy bolt is, ezért ott nem ülnek kéregetők. Én egy pár méter után vissza tudtam volna fordulni, de most már Apa mondta, hogy ő bizony elmegy a labirintus végéig. 

Folyosó I.

Folyosó II

Egy jó ideig még kanyarogtunk, hessegettük a kéregetőket, többször felhivtuk a hölgyek figyelmét, hogy ne érjenek semmihez, végül kiértük egy kis térre. 

A szúfi szent nyughelye

Ahol még több ember volt, mint eddig, akik a fantasztikusan tiszta kövezeten üldögéltek a szent nyughelye körül, a még sokkal tisztább vizben lábat mostak, vagy a szent vizből ittak (ők már tudják milyen reménytelenül idejétmúlt és korlátolt az a nézet, hogy abból a vizből nem iszunk, amiben lábat mostunk, hiszen ha az a viz szent, az meggátol minden rontást). Körbesétáltunk a szentély körül, bekukkantottunk a mecsetbe (nem mertem fotózni, mert az ajtó mellett álló bácsik nagyon szigorúan néztek) és visszasiettünk az utcára.
Mindenképpen szerencsés napom volt a tegnapi, mert a szentélyben történt látogatásra nem ment rá a házasságom, bár voltak olyan pillanatok, amikor szerintem Apa már fogalmazta, hogy a válási papirokban milyen szavakkal tudja megfelelően érzékeltetni az átélt szenvedéseket. Ezen kivül nem kaptunk leprát, kolerát és bubópestist sem. Az igaz, hogy a látogatás után nem sajnáltuk magunktól a fertőtlenitőt és a nedves törlőkendőt sem. Továbbá a városrész bejáratánál, mig Subash bácsira vártunk, nem tolatott ránk egyetlen riksa sem (pedig megpróbálta), nem hajtott át rajtunk egyetlen autó sem (pedig szerettek volna), úgyhogy összességében a látogatás jól zárult.

Kis friss pörit kér valakit? (Utcai kajaárus, Nizamuddin)

A Lonely Planet szerkesztőjének pedig üzenem, hogy ez a hely bizony nem fehér embernek való. Nagy fehérnek sem és kicsinek sem. Ha esetleg nem a megfelelő helyen jártunk, akkor megintcsak mindenkinek gratula, merthogy mi az instrukciókat követtük. Ide vezetett. A Condé Nast Travelernek nem üzenek semmit, de erre a lapra úgyse lesz több gondom, mert ezek után Apa úgyis letiltja a megvásárlását.

Nizamuddin Dargah után elmentünk a Purana Qila másik oldalát megnézni. Purana Qila Sher sah idején (1538-1545) lakott város (erőd) volt, Delhiben ezt hivják a régi erődnek. Purana Qila egy szép nagy épületkomplexum, amelyet ma egy széles autóút választ ketté. Tavaly októberben láttuk az egyik felét, de akkor olyan brunya meleg volt, hogy úgy éreztük, nincs az a látvány, ami az út túloldalára csábithatna bennünket. Most a Nizamuddin dargahi delejező élmény után hagyományos túrista szórakozásra vágytunk, igy átnéztünk az út túloldalára. Nem volt kevésbé meleg, mint tavaly októberben, de a mecset és Sher sah kapuja nagyon szép volt.  A mecsetben egy kedves öreg bácsi, aki a Koránt olvasgatta mesélt kicsit az épületről és megmutatta a lányoknak hogyan néz ki a szent könyv, amit nemcsak visszafelé kell olvasni (jobbról balra), hanem az utolsó oldalon kezdődik. Hoppá! Családunk ifjú hölgyei a helyzethez illő komolysággal hallgatták a bácsit.

Khair-ul-Manazil mecset belülről

Kivülről

  

A kapu

Kapu melletti bástya

    
Az persze a program ránk jellemző szervezését mutatja, hogy a mecset megtekintése után autóba pattantunk és mentünk utunkra. Vagyis mentünk volna. De én kipillantottam az autó ablakán igy bepillantottam a szomszédos nyitott kapun és megállapitottam, hogy ott is valami szép van. Apa sem volt rest, azonnal utasitotta Subash bácsit forduljunk vissza, mert a mecset melletti kapun is be akarunk menni. Subash bácsi mostanra már megedződött mellettünk, szeme sem rebbent, visszaforditotta a kocsit és megálltunk a kapu előtt. A mecsethez kirendelt biztonsági küzdött pár percig a röhögőgörccsel, amikor látta, hogy a mecset melletti kapuhoz autóval hajtottunk oda, ahelyett, hogy a két lépésnyi távot gyalog megtettük volna. Nem mondhatnám, hogy a mindennapokban sokat teszünk a bölcs nagy fehér ember mitoszának fényezése érdekében, de nem lehet minden tökéletes.
A városnézési program után az Imperialba mentünk, sütizni. Mit tagadjam, eléggé csipjük az Imperialt.
Ma nem sokat tettünk, elmentünk a Shangri La Eros Hotelbe, megebédeltünk, a lányok a szépségük fokozása érdekében egy lepkét és egy katicát festettek a kezükre egy bácsival, sok pezsgőt ittunk (ha nem mondtam volna, ott az ebédhez Veuve Clicquot jár), hazajöttünk, lefeküdtünk. Kezdődhet a következő hét.      

A mű - Annáé sajnos kicsit letörlődött

Szandra lepije és kicanája elég jól látszik

 

Madhya Pradesh

A Conde Nast Traveller szerint, ha tetszett Rajasthan (tetszett), akkor Madhya Pradesh is fog. Stimmel. Klassz. Nem is kicsit, nagyon.

Mi elsősorban Khajuraho miatt mentünk Madhya Pradesh-be. Mi van ott? A Káma Szutra templomok, amik a Világörökség részei. 
Madhya Pradesh tartomány elhelyezkedéséről azt érdemes tudni, hogy Delhitől délre van. Némi egyszerűsitéssel úgy kell elképzelni, hogy Delhivel délről Uttar Pradesh tartomány határos (itt van Agra, a Taj Mahal városa) és Uttar Pradesh-től délre Madhya Pradesh található. Khajuraho a két tartomány határához közel fekszik és 600 km-re van Delhitől. 

Khajuraho
Péntek reggel indultunk. Repültünk. Nem a távolság miatt célszerű repülni, hanem azért mert rosszak az utak. Továbbá edzi a jellemet. Mert hogy a hegyi kristályos purhodványba lehet az, hogy hétágra süt a nap, a szél sem rezgeti a leveleket a fákon, vagyis gyönyörű nyári idő van, a repülő meg úgy ugrál és dülöngél alattunk, mintha monszunon vágnánk keresztül? Ismét megerősitést nyert, hogy kár moziba menni horror filmet nézni, ha utazhat is az ember. Gábor a rázós úton azzal próbált bennünket nyugtatni, hogy a levegőben még egy göpzi sem maradt fennt. Ahelyett, hogy lepunnyadt volna, égnek állt a hajam és megkértem, hogy hagyjon inkább rettegni. Azt hittük, hogy a remek fel- és leszállás élménye megismételhetetlen, de nem. Útközben leszálltunk Varanasiban, igy sikerült újráznunk. De mint mindennek, ennek is vége lett egyszer és Khajurahoban újra szilárd talajt éreztünk a lábunk alatt. Remek volt!!
Szandra kisebb kakikrizisének elháritására először a szállodába mentünk, hogy a probléma a megoldás felé haladjon, utána a három napra bérelt autónkkal elrobogtunk a Káma Szutra templomokhoz kekszet nézni. 

Radisson előtere

Medence

A templomok ezer évesek, és kissé elszigetelt földrajzi helyzetüknek köszönhették, hogy a mogul dúlást megúszták. Az iszlám akkori katonáinak lehet felszaladt volna a fejük búbjára a szemöldökük, ha meglátják a templomábrázolásokat. Kezdetben 85 templom volt (alig 100 év alatt húzták fel őket), az idő vasfoga elrágott hatvanat (lehet, hogy a környéken élők épitkezési terveihez is szükség volt alapanyagra) és maradt 25. A maradék csoportokba tömörülve a falu különböző pontjain látható. Mi a nyugati és a keleti csoportot néztük meg. Nagyon szép volt. Klasszikus műemléképületnek a nyugati blokk templomai mondhatók, a keleti blokk templomai közül a dzsainisták használnak párat. Mondjam? Ezekben persze le kell venni a cipőt. A baj csak az, hogy a kő forró. Ez árt a lábgombának, de a talpnak se használ. Mindenesetre az enyémről az összes szőr eltűnt, és kiderült, hogy már futni is egész jól tudok. 

Nyugati csoport

Nyugati csoport II.

Néni bácsi közös masszázs

Ugye tetszik figyelni?

Keleti csoport

Keleti csoport (itt vannak a bácsik)

A keleti csoport legnagyobb templomában több szobor van férfiakról. Anyaszült meztelenül. Amikor jöttünk el, éppen készülődtek az istentiszteletre. Én csak hölgyeket láttam a templomban keringeni. Megjegyzem, ha csak fiúk lettek volna, kicsit furcsábbnak találtam volna a dolgot. (Bár itt Indiában is lehet fiúpárokat látni, ahogy kéz a kézben nagy egyetértésben andalognak. )

Bácsi I.

Bácsi II.

Templomnézegetés alatt pacallá izzadtuk magunkat, merthogy szerencsére nem volt hideg, majd visszamentünk a szálloda és a fincsi medencébe csobbantunk. 

Hűlünk I.

Hűlünk II.

  
Khajurahoban a Radissonban szálltunk meg. Csak jót tudok mondani róla. Nem volt drága, nagyon szép tiszta volt és még a kajával is elégedettek voltunk.
Jót fürödtünk, jót vacsiztunk, jót aludtunk. 

Orchha
Másnap reggel 10-kor indultunk tovább. Az út mérsékelten volt jó és mérsékelten gyorsan haladtunk. Tehenek, kutyák, tuk-tukok, biciklisek között evickéltünk a csúcsforgalomban. 

Khajuraho - Orchha "sztráda"

Útépitők reggeli eligazitáson

  
Útközben egy palotából átalakitott szállodában, étteremben megálltunk kicsit enni. 
Indiában nagyon sok kisebb nagyobb palota van, és ezek közül többet hasznositanak szállodaként. Ezek között van rendkivül elegáns, iszonyúan drága és vannak kisebb ún. Heritage szállodák, amelyek nagyon hangulatosak és elfogadható az áruk is.
Ahol útközben megálltunk, az a szálloda a szerényebb kategóriához tartozott, de nagyon helyes volt.

 

Miután megkajáltunk és megvártuk az ifjúságot, hogy kitombolja magát - a hölgyek civódtak egymással kicsikét és körbefutották az éttermet -, indultunk tovább. Kora délután értünk Orchha-ba. Először megint a szállóba mentünk, hogy elhelyezkedjünk és megtekintsük a medencét, ahová a pacallá pácolódás után belecsusszanunk, majd belevetettük magunkat a városnézésbe.
Orchha a Bundela uralkodók fővárosa volt 200 évig (XVI-XVIII sz.) és gyönyörű. A Betwa folyó partján fekszik és tele van palotákkal és templomokkal. A Lonely Planet kicsit lekicsinylően nyilatkozik róla, merthogy nincs annyi faragás a palotákon és templomokon, mint Khajurahoban, de toll a fülébe. Vannak viszont nagyon szép falfestmények, gyönyörű épületek és kivételesen figyelemreméltó panoráma. Elképesztő.

Orchha látkép

Jehangir Mahal

Raj Mahal

Freskó a palotában

A balodali képen a Lakshmi Narayan Templom bejárata látható. Tessék nagyon figyelni, mert az épület ives tetejének közepén a csúcsos bütyök egy sas fejét ábrázolja és a két emelet közötti tető a sas kiterjesztett szárnyát. Ahogy felnézünk a bejáratra egy felszállni készülő sast kellene látni. Tessék nagyon figyelni és meglesz. Klassz, nem?

Kilátás a templomból

A templom egyik belső udvara

Templom freskó I.

Templom freskó II.

  
A rossz hir az, hogy a freskókba indián kartácsék szivesen belevésik, hogy szeretlek Rozi, ami nagy kár. Remélem, hogy hamarosan leszoknak róla, mert a festményeknek nem tesz jót. Mondhatnám árt.

A jelenlegi orchhai maharadzsa szállodája

Kilátás a Betwa folyóra

  
A városnézés kezdeti pillanataiban volt Szandrának egy holtpontja és közölte, hogy ő márpedig több házat nem néz akármilyen szépek is legyenek, de rábeszéléssel, imával, fenyegetéssel rávettük, hogy de mégis.
A kellemes szaunaélmény után visszamentünk a szállodába, majd a medencébe vetettük magunkat. Miután kellőképpen lehűltünk, sétáltunk egyet a hotelben, mert az is nagyon szép volt. (Ehhez is nagyon kedvező pénzügyi feltételekkel jutottunk.) 

Medence

Újabb látkép, a szálloda tetejéről

  
A szállodát Amar Mahalnak hivják és csak ajánlani tudom, szép, hangulatos, tiszta és itt is finom volt az étel. A kiszolgálás gyorsaságát még lehetne fokozni, de nem lehet minden tökéletes.

A "kuckó"

Egy nagyon fontos mérföldkövet is jelentett életünkben a szálloda. A hölgyek ugyanis úgy döntöttek, hogy a szoba végében kialakitott kuckószerű beugró annyira tökéletes éjszakai alváshoz, hogy ott durmolnak és nem az utazóágyban. Igy is lett. Egészen hajnali hatig húzták a lóbőrt. Húzhatták volna tovább is, de történelmileg igy alakult.




Gwalior
Reggeli és újabb kisebb hotel séta után becsomagoltunk és Gwalior világváros felé vettük az utunkat. Az első mondatban az út persze költői túlzás volt. Fel akartam kicsit vágni. Útról ugyanis Orchha és Gwalior között nem lehet beszélni. Helyenként vannak leaszfaltozott részek, de más helyenként murvával haladásra alkalmassá tett mező van. A kicsit több, mint 100 km-t sikerült is alig 4 óra alatt legyűrni. Irta is a Conde Nast Traveller, hogy Madhya Pradesh-nek megvan az a kisebb hátránya, hogy az úthálózat felújitásra szorul. Drágáim! Felújitani azt lehet, ami már van. Ami nincs, azt meg kell épiteni. Lehetőleg gyorsan, mert a túrista hadaknak nem lesz vesekövük a remek utakon való haladástól, de azért, mert veséjük, májuk és epéjük sem, mert a hepe-hupa mindent kiráz.
De sebaj! Megérkeztünk, megnéztük a helyi szimpatikus maharadzsa palotáját, majd megebédeltünk. A bácsi azzal lopta be magát a szivembe, hogy a británokkal való lepaktálása jutalmául a szomszédos erőd rabjainak segitségét vehette igénybe dekadensen nagyivű palotájának megépitéséhez. A család neve miatt a palotát Scindia palotának hivják és a familia mind a mai napig India legjelentősebb családjainak sorába tartozik.

Palota

Oltár az egyik szobában

Kristály szökőkút

Gwaliori erőd

 A palota egy része múzeum, másik része a Taj szállodalánchoz tartozó hotel. Jól néz ki és mivel nagyon közel van a múzeumhoz itt ebédeltünk. A kiszolgálás nem volt nagyon gyors. Gábornak többször is össze kellett vesznie a személyzettel, hogy mostmár tényleg hozzák a kaját, mert lekéssük a gépünket. 

A gwaliori Taj

Egy ebédre váró túrista

  
Végül időben indultunk a reptérre, ahol a gép természetesen késett, de meglepően kellemes út után tértünk haza Delhibe. Mivel Gwalior 328 km-re van Delhitől, alig 40 percet repültünk, de az első ügyes indiai pilótabácsihoz volt szerencsénk. Nem baj. Ránk fért már.
Mikor hazaértünk senkit sem kellett ringatni, jólesett újra a saját ágyunkban aludni. Elégedettek is lehettünk magunkkal. A kirándulás jól sikerült, nagyszerű helyeken jártunk.