... családunk legifjabb generációja pedig arcán boldog mosollyal gyalogol a szénhidrát mérgezés felé.
Merthogy a Télapózáshoz megfelelő alaphangulat megteremtése érdekében adventi naptárral inditunk.
Nekünk többször használatos naptárunk van, amibe én teszem bele a napi ellátmányt. Hála nekem Szandra az önmegismerés útján fontos mérföldkőhöz érkezett. Rájött ugyanis, hogy a gumimacit nem nagyon szereti. Tehát, ha nincs semmi más, akkor jöhet - özönviz utáni teljes pusztulás esetén, ha csak néhány gumimaci élne túl, akkor megesszük. Egyébként a marcipán, a hosszú csoki (Kinder tejszelet - a kevésbé vájtfülűek kedvéért) és a zselé mind megelőzi a népszerűségi listán.
Ezen kivül december 6-án jön a télapó. A mi télapónk a szomszédos szupermarketben futott össze Apával és a nagyobb méretű Kinder mikulásra beszélte rá, úgyhogy erős inditást szerveztünk az ünnepségsorozathoz. Főleg a hölgyek azon meggyőződése, hogy a csokimikulás esetleg megharagszik, ha nem egyszerre falják fel, csak tovább erősitette a dolgot. Szerencsére azért sikerült meggyőzni őket, hogy a kétszeri elfogyasztás sem fog a csokimikulás lelkében maradandó károsodást okozni, úgyhogy némi törmeléket elraktunk másnapra. Ez azért is szükséges volt, mert a Mikulás december 6-án a moszkvai német oviba is bekopogtatott. Szerencsére csak csokinyalókát és mandarint hozott. Szandra tele is volt panasszal. Egész délután többször is azon gyanújának adott hangot, hogy Anna csokinyalókája az övénél biztosan nagyobb volt. És ez nem igazságos.
Az elégedetlenkedés nem sokáig tartott, mert december 8-án a magyar követségre is benézett a Télapó és ott viszont olyan mennyiségű szénhidráthegyeket tolt az ifjúság elé, hogy a hölgyek alig hittek a szemüknek. Mi is.
Kaptak egy kisebb doboz marcipánt, fejenként 4 db kisebb méretű marcipán gyümölccsel, valamint egy Kinder ajándékcsomagot, amelybe a Kinder a teljes termék skáláját belegyömöszölte. Máig is azt esszük, de jelentem még élünk. Zárójelben azért azt is elmondom, hogy a hölgyek dallottak az ünnepi mikuláskórusban, hogy a Télapót a helyi gyereksereg meglátogatására csábitsák. A dalokat megtanultuk, elzengtük. Azt persze életem egy későbbi és bölcsebb szakaszában nyilván meg fogom érteni, hogy amikor lányaink itthon fakadnak dalra, akkor a hangerőtől még a szomszédos grófságokban csövező madárseregnek is kihullik a tolla, de most amikor lehetett volna süvölteni, mint az északi szél, igyekeztünk suttogva elzengeni a karácsonyi nótákat. A Télapó azért meghalotta és mint mondtam, a tekintélyes mennyiségű szénhidrátot, amitől Rudinak a rénszarvasnak sérve nőtt, elhozta nekünk.
Aki persze azt hiszi, hogy ezzel véget ért a történet, az téved. Mert december 12-én az oviban megünnepeltük a karácsonyt, azt persze csak jelentékeny mennyiségű süteménnyel, csoki nélkül. Persze szénhidrátfüggőbb Szandra gyermekünk feje búbja igy is libabőrös lett a gyönyörűségtől.
A szénhidrátbevitelért persze meg kellett dolgozni. A karácsonyi ünnepségen a lányok a szines madarak kórusát erősitették, főképpen a táncos szórakoztató részben domboritottak. Apával persze kicsit meglepődtünk, amikor a kari gyermekelőadás a nyuszicsalád táncával kezdődött, amit a szines hawaii hangulatú madarak kara folytatott, de utóbb kiderült, hogy a történet szerint a nyuszicsalád karácsony előtt veszi észre, hogy éléskamrájában nincsen elegendő eleség az ünnepek átvészelésére. Az erdő állatai a katasztrófa turizmus késztetésének engedve ellátogatnak hozzájuk megnézni, hogy tényleg nincs kaja. Közben énekelnek és táncolnak. Aztán a végére minden jóra fordul, mert összefog az erdei állatsereg és összedobja nyúlék karácsonyi kaja ellátmányát. Kb ennyi a történet, de nem esküdnék meg rá precizen, mert a szomszédságunkban fotózó anyuka kisebbik csemetéjével látogatott el az ünnepre. Amivel nincs is semmi baj. A krampec viszont autósat játszott. Amihez berregett. Egyre hangosabban. Anyuka viszont a liberális gyermeknevelés hive, úgyhogy nem szólt rá, hogy hagyja abba. Aztán krampecke kezdte egyre aktivabb mozgolódással is aláfesteni a produkciót. Ezen a ponton Apával kezdtünk fogadásokat kötni, hogy krampecke milyen mértékű kilengéseit nyeli még le szó nélkül Anya. Mindketten veszitettünk, mert a krampec egy jól irányzott vetődéssel Anya fotóapparátusának a lencséjére cuppant, erre azért Anya elhessegette. A kari előadást zavaró akciói azonban hidegen hagyták. Igaza is van. Virágozzék minden virág.
Egyenlőre itt tartunk és előre örülünk a további karácsonyi ünneplésnek, plusz majd a farsangnak és a húsvétnak is.
Aki most azt hiszi, hogy az alábbiakban a fentiekhez tartozó képriport következik, az sajnos téved. A fényképezőgéppel folytatott küzdelemben ugyanis gyakran (szinte mindig) alulmaradok. A leggyakoribb hibám, hogy a masinát egyszerűen otthon felejtem. Időnként csavarok egyet a dolgon és magammal viszem, előrelátóan a táskámba, vagy a kabátom zsebébe téve. Ekkor a táskámat / kabátomat rendszerint kinnt felejtem a kocsiban. Ha mégsem felejteném ott, hanem magammal viszem, akkor viszont nem töltöm fel a fényképezőgép akkuját. Ekkor Apa diadalittasan elő szokta rántani az okostelefonját a zsebéből, hogy ő viszont tud fényképezni! Haha! És ez nagyon jó. Szoktuk is nézegetni ezeket a képeket az okostelefonján, mert azt még nem találta ki, hogyan lehetne őket számitógépre tölteni. Ha ez mégis kiderülne, akkor lehet, hogy utóbb teszek majd fel ide fényképeket.
Merthogy a Télapózáshoz megfelelő alaphangulat megteremtése érdekében adventi naptárral inditunk.
Nekünk többször használatos naptárunk van, amibe én teszem bele a napi ellátmányt. Hála nekem Szandra az önmegismerés útján fontos mérföldkőhöz érkezett. Rájött ugyanis, hogy a gumimacit nem nagyon szereti. Tehát, ha nincs semmi más, akkor jöhet - özönviz utáni teljes pusztulás esetén, ha csak néhány gumimaci élne túl, akkor megesszük. Egyébként a marcipán, a hosszú csoki (Kinder tejszelet - a kevésbé vájtfülűek kedvéért) és a zselé mind megelőzi a népszerűségi listán.
Ezen kivül december 6-án jön a télapó. A mi télapónk a szomszédos szupermarketben futott össze Apával és a nagyobb méretű Kinder mikulásra beszélte rá, úgyhogy erős inditást szerveztünk az ünnepségsorozathoz. Főleg a hölgyek azon meggyőződése, hogy a csokimikulás esetleg megharagszik, ha nem egyszerre falják fel, csak tovább erősitette a dolgot. Szerencsére azért sikerült meggyőzni őket, hogy a kétszeri elfogyasztás sem fog a csokimikulás lelkében maradandó károsodást okozni, úgyhogy némi törmeléket elraktunk másnapra. Ez azért is szükséges volt, mert a Mikulás december 6-án a moszkvai német oviba is bekopogtatott. Szerencsére csak csokinyalókát és mandarint hozott. Szandra tele is volt panasszal. Egész délután többször is azon gyanújának adott hangot, hogy Anna csokinyalókája az övénél biztosan nagyobb volt. És ez nem igazságos.
Az elégedetlenkedés nem sokáig tartott, mert december 8-án a magyar követségre is benézett a Télapó és ott viszont olyan mennyiségű szénhidráthegyeket tolt az ifjúság elé, hogy a hölgyek alig hittek a szemüknek. Mi is.
Kaptak egy kisebb doboz marcipánt, fejenként 4 db kisebb méretű marcipán gyümölccsel, valamint egy Kinder ajándékcsomagot, amelybe a Kinder a teljes termék skáláját belegyömöszölte. Máig is azt esszük, de jelentem még élünk. Zárójelben azért azt is elmondom, hogy a hölgyek dallottak az ünnepi mikuláskórusban, hogy a Télapót a helyi gyereksereg meglátogatására csábitsák. A dalokat megtanultuk, elzengtük. Azt persze életem egy későbbi és bölcsebb szakaszában nyilván meg fogom érteni, hogy amikor lányaink itthon fakadnak dalra, akkor a hangerőtől még a szomszédos grófságokban csövező madárseregnek is kihullik a tolla, de most amikor lehetett volna süvölteni, mint az északi szél, igyekeztünk suttogva elzengeni a karácsonyi nótákat. A Télapó azért meghalotta és mint mondtam, a tekintélyes mennyiségű szénhidrátot, amitől Rudinak a rénszarvasnak sérve nőtt, elhozta nekünk.
Aki persze azt hiszi, hogy ezzel véget ért a történet, az téved. Mert december 12-én az oviban megünnepeltük a karácsonyt, azt persze csak jelentékeny mennyiségű süteménnyel, csoki nélkül. Persze szénhidrátfüggőbb Szandra gyermekünk feje búbja igy is libabőrös lett a gyönyörűségtől.
A szénhidrátbevitelért persze meg kellett dolgozni. A karácsonyi ünnepségen a lányok a szines madarak kórusát erősitették, főképpen a táncos szórakoztató részben domboritottak. Apával persze kicsit meglepődtünk, amikor a kari gyermekelőadás a nyuszicsalád táncával kezdődött, amit a szines hawaii hangulatú madarak kara folytatott, de utóbb kiderült, hogy a történet szerint a nyuszicsalád karácsony előtt veszi észre, hogy éléskamrájában nincsen elegendő eleség az ünnepek átvészelésére. Az erdő állatai a katasztrófa turizmus késztetésének engedve ellátogatnak hozzájuk megnézni, hogy tényleg nincs kaja. Közben énekelnek és táncolnak. Aztán a végére minden jóra fordul, mert összefog az erdei állatsereg és összedobja nyúlék karácsonyi kaja ellátmányát. Kb ennyi a történet, de nem esküdnék meg rá precizen, mert a szomszédságunkban fotózó anyuka kisebbik csemetéjével látogatott el az ünnepre. Amivel nincs is semmi baj. A krampec viszont autósat játszott. Amihez berregett. Egyre hangosabban. Anyuka viszont a liberális gyermeknevelés hive, úgyhogy nem szólt rá, hogy hagyja abba. Aztán krampecke kezdte egyre aktivabb mozgolódással is aláfesteni a produkciót. Ezen a ponton Apával kezdtünk fogadásokat kötni, hogy krampecke milyen mértékű kilengéseit nyeli még le szó nélkül Anya. Mindketten veszitettünk, mert a krampec egy jól irányzott vetődéssel Anya fotóapparátusának a lencséjére cuppant, erre azért Anya elhessegette. A kari előadást zavaró akciói azonban hidegen hagyták. Igaza is van. Virágozzék minden virág.
Egyenlőre itt tartunk és előre örülünk a további karácsonyi ünneplésnek, plusz majd a farsangnak és a húsvétnak is.
Aki most azt hiszi, hogy az alábbiakban a fentiekhez tartozó képriport következik, az sajnos téved. A fényképezőgéppel folytatott küzdelemben ugyanis gyakran (szinte mindig) alulmaradok. A leggyakoribb hibám, hogy a masinát egyszerűen otthon felejtem. Időnként csavarok egyet a dolgon és magammal viszem, előrelátóan a táskámba, vagy a kabátom zsebébe téve. Ekkor a táskámat / kabátomat rendszerint kinnt felejtem a kocsiban. Ha mégsem felejteném ott, hanem magammal viszem, akkor viszont nem töltöm fel a fényképezőgép akkuját. Ekkor Apa diadalittasan elő szokta rántani az okostelefonját a zsebéből, hogy ő viszont tud fényképezni! Haha! És ez nagyon jó. Szoktuk is nézegetni ezeket a képeket az okostelefonján, mert azt még nem találta ki, hogyan lehetne őket számitógépre tölteni. Ha ez mégis kiderülne, akkor lehet, hogy utóbb teszek majd fel ide fényképeket.
