Nagyjából ezer éve jártam erre, arról irva, hogy nagy valószinűség szerint Moszkvába költözünk. Ami akkor feltételes mód volt, az mára már történelem. A dolog megtörtént.
Lett lakás, nem nagyon könnyen. Gábor cégének hosszas és fáradságos tárgyalástechnikai teljesitményének ellenére is (addig nyammogtak a feltételeken, hogy a tulaj majdnem elállt a szerződéstől) kiadták nekünk a lakást. Én gyanakodtam, hogy a tulaj azért volt ilyen rendes, mert szimpatikusak voltunk neki. Tévedtem. Nem mi ketten, hanem csak az uram. Ezért jó szexi férjet gyűjteni.
Ebben a házban lakunk (a húgomék, akik október végén jártak nálunk voltak olyan helyesek, hogy lefotózták).
A ház új épitésű, azaz nincsenek olyan egzotikus megoldások, mint régebben épült kislakások egybenyitásakor. Ott például előfordulhat, hogy ha a kulináris élmény hirtelen drámába csap át, akkor a konyhából rögtön a WC-re ülhetünk és akár le is zuhizhatunk, mert a konyhából nem a spájz nyilik, hanem a fürdő és a WC. Amit tekinthetnénk akár praktikus megoldásnak is. A baj csak az, hogy a helység csak igy közelithető meg. Más bejárata nincs. Csak a konyha. Orosz táj orosz ecsettel.
Nálunk tehát ilyen lakáselrendezési egzotikumok nincsenek, igaz, hogy valamelyik szorgos hangya állandóan fúr napközben, ami kissé hervasztó. Szeretném érteni, hogy milyen matyóhimzést óhajt lakása falaiba ütni és meddig tervezi a projektet, mert mostanra kicsit unom. A rossz hir az, hogy mindőn uram emlité helyi munkatársainak a dolgot a fúrással, ők kacajra fakadtak a naivságunkon. Ha mi azt hisszük, hogy ennek valamikor vége szakad az nagy tévedés. Amint Szergej befejezi, Alekszejnek eszébe jut, hogy tovább szépül, vagy lakhatásilag nem elég feng shui és nekifog a probléma azonnali orvoslásának. Igy én csak abban reménykedhetem, hogy valaki valamikor a lábára ejti az ütve fúrót és ez kedvét szegi.
A környék jó, a metró közel (kb. 10 perc gyalog, ez moszkvai mértékkel egy babaköpésnyi távolság) és mivel a Lomonoszov Egyetem parkja mögött lakunk, a hely szép zöld és tiszta. Nem tudjuk, hogy Moszkva városának elöljáróit milyen koncepció fertőzte meg, mindenesetre méterenként klassz játszóterek vannak, többségük szépen felújitva, úgyhogy a lányaink elégedettek a játszótér helyzettel.
A hölgyeket egyenlőre próbaidőre felvették a német oviba, ami nem tudjuk pontosan mit jelent, de mostanra már lényegébn teljesen beszoktak és tanulunk németül. Nem azért nem mentünk orosz oviba, mert akár a nyelvvel, akár a gyermeklegeltetési módszerekkel bármi bajunk van, hanem az egyre növekvő nyelvi káosz mérséklése céljából. A lányok életében az utóbbi időben évi egy idegen nyelv könyököl be az ablakon és úgy gondoltuk, hogy az orosz inkább ne könyököljön, azt elhessegettük, és visszatértünk az alapokhoz. Azaz német bölcsiben kezdtünk, Indiában német oviba szerettünk volna járni, de nem volt hely, Moszkvában viszont tudtak nekünk helyet adni a német oviba, megköszöntük, elfogadtuk.
Szent Márton napi körmenet
És ha már német ovi, akkor november 11-én Márton nap, lámpás törpefelvonulás. Aki nem jártas a kérdésben a Márton napi felvonulás azt jelenti, hogy a gyerekek saját maguk készitenek egy lámpást, amit meggyújtunk, a lámpást vivő gyerekekkel körbesétálunk az utcákon és Márton napi dalokat éneklünk közben. A végén egy nagy tábortűz mellett fejezzük be a felvonulást, ahol még további dallást rendezünk, aztán a gyerekek kelt tésztából sütött emberkét kapnak, a felnőttek meg virslit és forralt bort (éljen a germán kultúra!!!).
A mi felvonulásunk november 8-án, csütin volt. Remek. Az már kevésbé, hogy Apa bár ritkán utazik, aznap eltolta a brinyót Kazahsztánba, úgyhogy egyedül kellett felvonulnom a hölgyekkel. Kezdetben lazán vettem a hirt.
Kicsit korábban érkeztem, mint ahogy a meghivó szólt, de már igy is egy csomó szülő hömpölygött gyermekeivel az ovi udvaron. A mi csemetéink velőtrázó "Anya" orditással nyugtázták, hogy megérkeztem és odafutottak hozzám. Nagyszerű. Én is örültem nekik. Aztán kezdtünk várni, hogy kezdődjön a felvonulás. Aztán Anna megkérdezte, hogy mikor indulunk vonulni. Mondtam mindjárt. Két perccel később újra érdeklődött. Válasz ld. előbb. Egy perc múlva újra megkérdezte. Mondtam azonnal. Amikor már másodpercenként nem átallott érdeklődni, akkor felvilágositottam, hogy ezt a kérdést legfeljebb egyszer teheti fel percenként, én a válaszokat variálni nem fogom, nagy változatosságra ne számitson. Egy biztos. Valamikor a közeli jövőben útra kelünk. A szülők idegeinek van egy titkos őrzője, mert amikor Szandra is bekapcsolódott a kérdezőkórusba, kezdtünk cihelődni. Mivel az orosz ipar nem készült megfelelő elektromos lámparúddal, igy az oviban barkácsolták őket és gyertya volt a lámpásokban, amiket meg kellett gyújtani. Intézkedtem. Hölgyeink lámpáiban fény gyúlt. Elindultunk vonulni.
Én boldogan előrántottam táskámból a fényképezőgépemet, hogy gyermekeinket a nagy pillanatokban megörökitsem. Tervnek nem volt rossz egészen a második lépésig, amikor Szandra közölte, hogy ő nem tudja egyszerre hozni Girnyó Hernyót (aki nem tudná kék IKEÁ-s hangya) és a lámpát, úgyhogy fogjam az állatot. Fogtam. Aztán egy meghatott pillanatban próbáltam Girnyóval a hónom alatt fényképezni, ami elég rosszul sikerült, merthogy a kis drága a földre hullott. Girnyó tulajdonosa kicsit rosszallóan felhivta a figyelmemet, hogy az állatnak mostanra sikerült jól beszagozni a fülét, úgyhogy ne dobáljam, mert ha piszkos lesz nem tudjuk kimosni. Akkor ugyanis elmegy a szag. Ja kérem! Ki mondta, hogy a gyermeklegeltetés demokratikus tevékenység?
Közben Annának kialudt a lámpása, amit újra meggyújtott az egyik óvó néni, de Anna a baj gyökerét abban látta, hogy a százlábút is tartania kell a lámpa mellett. Sebaj! Fogtam azt is. A lámpásunk időközben többször kialudt, úgyhogy folyamatosan hajkurászhattam egy óvó nénit, aki meggyújtja nekünk. Én ugyanis elfelejtettem gyufát magammal vinni. Amikor meguntam a futkosást, megpróbáltam az egyik gyerek lámpását a másikéból kivett gyertyával lángra lobbantani. Majdnem sikrült magam felgyújtani, úgyhogy futkostam továbbra is az óvó nénik után. Közben Szandra közölte, hogy fázik a keze, igy nem tudja a lámpását tartani. Girnyót, százlábút a hónom alatt erősen szoritva felhúztam a gyermek kesztyűjét. Erre a másik csemete mondá, hogyha a testvére felhúzta a kesztyűjét, akkor ő se tud kesztyű nélkül masirozni. Remek. Az ő kesztyűjét is felbűvöltük. Aztán Szandra drámai felfedezést tett. Nem tudja szopni az ujját, ha kesztyű van rajta. Ez igaz. Tehát le vele. Anna felvilágositott, hogy ő nem hordja a kesztyűt, ha a tesó sem. OK. Levettük. Szandra újabb bölcsesség birtokába jutott. Ha leválasztja a lámpáját a nyélről és úgy tartja, mint egy retikült, akkor esetleg meg tudja akadályozni, hogy a gyertyáját elfújja a szél. A nyelet pedig fogjam én. Megkérdeztem, hogy cserébe nem venné-e vissza Girnyót. A gyagya szülő iránti megértés kiült az arcára és elmagyarázta, hogyha jobb kezének az ujját szopja, a balban pedig a lámpát tartja, akkor egy szabad keze sincs, amivel tarthatná a kék állatot. Van még kérdés? Nem volt. Anna persze vigyázott, hogy a jogai ne csorbuljanak, és ugyan nem volt száz százalékig meggyőződve, hogy jó ötlet a lámpát a tartórúdról leválasztani, de megtette. És ha már a tesó rúdját viszem, ugyan hozzam már az övét is. Hoztam. Úgy éreztem rám röhögött a szerencse, mikor a felvonulás véget ért, és odaálltunk a tábortűzhöz, de Szandra közölte, hogy őt azonnal vigyem el innen. Anna mondta, hogy ő viszont maradni akar. A tábortűzből hátralévő időt tárgyalással, kompromisszumos megoldások kidolgozásával töltöttük. Nem unatkoztam.
Mikor a tábortűznek vége lett, Szandra mondta, hogy ő most azonnal éhen fog halni. A folyamatot lassithatom virsli vételezésével. Külön öröm volt a számomra, hogy a virsliért kétszer kellett sorban állni, először venni kellett egy kupont, aztán be kellett váltani. A két hely közti különbség csak az volt, hogy az egyiknél kicsit hosszabb sor volt, mint a másiknál. Szerencsére Márton nap csak egyszer van az évben, tehát akár be is állhatunk a sorba, egyszer csak sorra kerülünk. Külön jó volt, mert megjelent Szandra óvónénije és meghozta Szandra kelt tésztából készült babáját. Szandra boldogan elvette tőle és közölte, hogy a lámpását meg kéne fognom. Mondtam visszaakasztom a lámparúdra. A gyerek a sokktól sirógörcsöt kapott. Ha nem, hát nem. És lássatok csodát! Jött Anna óvónénije is, Anna babájával. Anna a babát boldogan elvette, lámpáját nekem adta és határozottan közölte, hogy eszembe ne jusson a lámparúdra akasztani. Persze. Ekkor őszintén sajnáltam, hogy kabát van rajtam és a popóm két partja közé már semmit sem csippenthetek, igy a pénztárcámat, amivel a virsliért szerettem volna fizetni a fogaim közé haraptam és kicsiket léptem, mert a lábaim közé szoritva tartottam az állatokat. A kezeim és a hónom alatti hely a lámpásoknak kellett. Szerencsére a virsli egyszerű szó németül, igy pénztárcán keresztül is át tudtam szűrni a fogaim között. Megkaptuk végre a virsli bónokat, amit futottam volna beváltani, de a lányok mondták, hogy most ők megeszik a babákat és nem kérnek virslit. Az ember nem fojtja meg a gyerekét. Előszöris mert később aztán nehéz pótolni, másodszoris mert szokott aranyos is lenni (erre persze sokszor gyors egymásutánban gondolunk ezekben pillanatokban), harmadszor pedig én vágytam erre a cécóra, ki lehet élvezni az utolsó cseppig.
Az már persze csak hab a tortán, hogy a hölgyek a hintában ülve szerették volna megenni a kelt babákat és azt szerették volna, ha én lököm a hintát. Löktem. Aztán a babák elfogyasztása után úgy gondolták, hogy mégis ennének virslit. Ha nem is azonnal, jó lesz most rögtön. Mondtam, hogy a holttestemen át. Elhozzuk a virslit, hazavisszük és otthon befalják. Szandra kicsit sirdogált, de megbékélt végül a helyzettel. Amikor a virslit adta nekünk az egyik óvó néni akkurátusan két tányérra mérte ki a két adagot, de szóltam, inkább ne. Kicsit túl határozott lehettem, mert nagyon gyorsan, nagyon kompaktul összecsomagolta a virsliket. Anna még felvetette, hogy innen szeretne mustárt és ketchupot vinni. Elég volt csak ránéznem. Mondta, hogy nem fontos. Még magunkhoz vettük a két hátizsákunkat, eszközöltem bizonyos összevonásokat, nagynehezen elvergődtünk az autóig és el sem hittem, hogy olyan állati mákom van, hogy hazaértünk. Mivel én vezettem és még a fülemről is mindenféle szajré lógott, forralt bort persze nem ittam. Egy cseppet se. De nem sirok nagyon hangosan. Jó?
Képriportunk:
Lett lakás, nem nagyon könnyen. Gábor cégének hosszas és fáradságos tárgyalástechnikai teljesitményének ellenére is (addig nyammogtak a feltételeken, hogy a tulaj majdnem elállt a szerződéstől) kiadták nekünk a lakást. Én gyanakodtam, hogy a tulaj azért volt ilyen rendes, mert szimpatikusak voltunk neki. Tévedtem. Nem mi ketten, hanem csak az uram. Ezért jó szexi férjet gyűjteni.
Ebben a házban lakunk (a húgomék, akik október végén jártak nálunk voltak olyan helyesek, hogy lefotózták).
Nálunk tehát ilyen lakáselrendezési egzotikumok nincsenek, igaz, hogy valamelyik szorgos hangya állandóan fúr napközben, ami kissé hervasztó. Szeretném érteni, hogy milyen matyóhimzést óhajt lakása falaiba ütni és meddig tervezi a projektet, mert mostanra kicsit unom. A rossz hir az, hogy mindőn uram emlité helyi munkatársainak a dolgot a fúrással, ők kacajra fakadtak a naivságunkon. Ha mi azt hisszük, hogy ennek valamikor vége szakad az nagy tévedés. Amint Szergej befejezi, Alekszejnek eszébe jut, hogy tovább szépül, vagy lakhatásilag nem elég feng shui és nekifog a probléma azonnali orvoslásának. Igy én csak abban reménykedhetem, hogy valaki valamikor a lábára ejti az ütve fúrót és ez kedvét szegi.
A környék jó, a metró közel (kb. 10 perc gyalog, ez moszkvai mértékkel egy babaköpésnyi távolság) és mivel a Lomonoszov Egyetem parkja mögött lakunk, a hely szép zöld és tiszta. Nem tudjuk, hogy Moszkva városának elöljáróit milyen koncepció fertőzte meg, mindenesetre méterenként klassz játszóterek vannak, többségük szépen felújitva, úgyhogy a lányaink elégedettek a játszótér helyzettel.
A hölgyeket egyenlőre próbaidőre felvették a német oviba, ami nem tudjuk pontosan mit jelent, de mostanra már lényegébn teljesen beszoktak és tanulunk németül. Nem azért nem mentünk orosz oviba, mert akár a nyelvvel, akár a gyermeklegeltetési módszerekkel bármi bajunk van, hanem az egyre növekvő nyelvi káosz mérséklése céljából. A lányok életében az utóbbi időben évi egy idegen nyelv könyököl be az ablakon és úgy gondoltuk, hogy az orosz inkább ne könyököljön, azt elhessegettük, és visszatértünk az alapokhoz. Azaz német bölcsiben kezdtünk, Indiában német oviba szerettünk volna járni, de nem volt hely, Moszkvában viszont tudtak nekünk helyet adni a német oviba, megköszöntük, elfogadtuk.
Szent Márton napi körmenet
És ha már német ovi, akkor november 11-én Márton nap, lámpás törpefelvonulás. Aki nem jártas a kérdésben a Márton napi felvonulás azt jelenti, hogy a gyerekek saját maguk készitenek egy lámpást, amit meggyújtunk, a lámpást vivő gyerekekkel körbesétálunk az utcákon és Márton napi dalokat éneklünk közben. A végén egy nagy tábortűz mellett fejezzük be a felvonulást, ahol még további dallást rendezünk, aztán a gyerekek kelt tésztából sütött emberkét kapnak, a felnőttek meg virslit és forralt bort (éljen a germán kultúra!!!).
A mi felvonulásunk november 8-án, csütin volt. Remek. Az már kevésbé, hogy Apa bár ritkán utazik, aznap eltolta a brinyót Kazahsztánba, úgyhogy egyedül kellett felvonulnom a hölgyekkel. Kezdetben lazán vettem a hirt.
Kicsit korábban érkeztem, mint ahogy a meghivó szólt, de már igy is egy csomó szülő hömpölygött gyermekeivel az ovi udvaron. A mi csemetéink velőtrázó "Anya" orditással nyugtázták, hogy megérkeztem és odafutottak hozzám. Nagyszerű. Én is örültem nekik. Aztán kezdtünk várni, hogy kezdődjön a felvonulás. Aztán Anna megkérdezte, hogy mikor indulunk vonulni. Mondtam mindjárt. Két perccel később újra érdeklődött. Válasz ld. előbb. Egy perc múlva újra megkérdezte. Mondtam azonnal. Amikor már másodpercenként nem átallott érdeklődni, akkor felvilágositottam, hogy ezt a kérdést legfeljebb egyszer teheti fel percenként, én a válaszokat variálni nem fogom, nagy változatosságra ne számitson. Egy biztos. Valamikor a közeli jövőben útra kelünk. A szülők idegeinek van egy titkos őrzője, mert amikor Szandra is bekapcsolódott a kérdezőkórusba, kezdtünk cihelődni. Mivel az orosz ipar nem készült megfelelő elektromos lámparúddal, igy az oviban barkácsolták őket és gyertya volt a lámpásokban, amiket meg kellett gyújtani. Intézkedtem. Hölgyeink lámpáiban fény gyúlt. Elindultunk vonulni.
Én boldogan előrántottam táskámból a fényképezőgépemet, hogy gyermekeinket a nagy pillanatokban megörökitsem. Tervnek nem volt rossz egészen a második lépésig, amikor Szandra közölte, hogy ő nem tudja egyszerre hozni Girnyó Hernyót (aki nem tudná kék IKEÁ-s hangya) és a lámpát, úgyhogy fogjam az állatot. Fogtam. Aztán egy meghatott pillanatban próbáltam Girnyóval a hónom alatt fényképezni, ami elég rosszul sikerült, merthogy a kis drága a földre hullott. Girnyó tulajdonosa kicsit rosszallóan felhivta a figyelmemet, hogy az állatnak mostanra sikerült jól beszagozni a fülét, úgyhogy ne dobáljam, mert ha piszkos lesz nem tudjuk kimosni. Akkor ugyanis elmegy a szag. Ja kérem! Ki mondta, hogy a gyermeklegeltetés demokratikus tevékenység?
Közben Annának kialudt a lámpása, amit újra meggyújtott az egyik óvó néni, de Anna a baj gyökerét abban látta, hogy a százlábút is tartania kell a lámpa mellett. Sebaj! Fogtam azt is. A lámpásunk időközben többször kialudt, úgyhogy folyamatosan hajkurászhattam egy óvó nénit, aki meggyújtja nekünk. Én ugyanis elfelejtettem gyufát magammal vinni. Amikor meguntam a futkosást, megpróbáltam az egyik gyerek lámpását a másikéból kivett gyertyával lángra lobbantani. Majdnem sikrült magam felgyújtani, úgyhogy futkostam továbbra is az óvó nénik után. Közben Szandra közölte, hogy fázik a keze, igy nem tudja a lámpását tartani. Girnyót, százlábút a hónom alatt erősen szoritva felhúztam a gyermek kesztyűjét. Erre a másik csemete mondá, hogyha a testvére felhúzta a kesztyűjét, akkor ő se tud kesztyű nélkül masirozni. Remek. Az ő kesztyűjét is felbűvöltük. Aztán Szandra drámai felfedezést tett. Nem tudja szopni az ujját, ha kesztyű van rajta. Ez igaz. Tehát le vele. Anna felvilágositott, hogy ő nem hordja a kesztyűt, ha a tesó sem. OK. Levettük. Szandra újabb bölcsesség birtokába jutott. Ha leválasztja a lámpáját a nyélről és úgy tartja, mint egy retikült, akkor esetleg meg tudja akadályozni, hogy a gyertyáját elfújja a szél. A nyelet pedig fogjam én. Megkérdeztem, hogy cserébe nem venné-e vissza Girnyót. A gyagya szülő iránti megértés kiült az arcára és elmagyarázta, hogyha jobb kezének az ujját szopja, a balban pedig a lámpát tartja, akkor egy szabad keze sincs, amivel tarthatná a kék állatot. Van még kérdés? Nem volt. Anna persze vigyázott, hogy a jogai ne csorbuljanak, és ugyan nem volt száz százalékig meggyőződve, hogy jó ötlet a lámpát a tartórúdról leválasztani, de megtette. És ha már a tesó rúdját viszem, ugyan hozzam már az övét is. Hoztam. Úgy éreztem rám röhögött a szerencse, mikor a felvonulás véget ért, és odaálltunk a tábortűzhöz, de Szandra közölte, hogy őt azonnal vigyem el innen. Anna mondta, hogy ő viszont maradni akar. A tábortűzből hátralévő időt tárgyalással, kompromisszumos megoldások kidolgozásával töltöttük. Nem unatkoztam.
Mikor a tábortűznek vége lett, Szandra mondta, hogy ő most azonnal éhen fog halni. A folyamatot lassithatom virsli vételezésével. Külön öröm volt a számomra, hogy a virsliért kétszer kellett sorban állni, először venni kellett egy kupont, aztán be kellett váltani. A két hely közti különbség csak az volt, hogy az egyiknél kicsit hosszabb sor volt, mint a másiknál. Szerencsére Márton nap csak egyszer van az évben, tehát akár be is állhatunk a sorba, egyszer csak sorra kerülünk. Külön jó volt, mert megjelent Szandra óvónénije és meghozta Szandra kelt tésztából készült babáját. Szandra boldogan elvette tőle és közölte, hogy a lámpását meg kéne fognom. Mondtam visszaakasztom a lámparúdra. A gyerek a sokktól sirógörcsöt kapott. Ha nem, hát nem. És lássatok csodát! Jött Anna óvónénije is, Anna babájával. Anna a babát boldogan elvette, lámpáját nekem adta és határozottan közölte, hogy eszembe ne jusson a lámparúdra akasztani. Persze. Ekkor őszintén sajnáltam, hogy kabát van rajtam és a popóm két partja közé már semmit sem csippenthetek, igy a pénztárcámat, amivel a virsliért szerettem volna fizetni a fogaim közé haraptam és kicsiket léptem, mert a lábaim közé szoritva tartottam az állatokat. A kezeim és a hónom alatti hely a lámpásoknak kellett. Szerencsére a virsli egyszerű szó németül, igy pénztárcán keresztül is át tudtam szűrni a fogaim között. Megkaptuk végre a virsli bónokat, amit futottam volna beváltani, de a lányok mondták, hogy most ők megeszik a babákat és nem kérnek virslit. Az ember nem fojtja meg a gyerekét. Előszöris mert később aztán nehéz pótolni, másodszoris mert szokott aranyos is lenni (erre persze sokszor gyors egymásutánban gondolunk ezekben pillanatokban), harmadszor pedig én vágytam erre a cécóra, ki lehet élvezni az utolsó cseppig.
Az már persze csak hab a tortán, hogy a hölgyek a hintában ülve szerették volna megenni a kelt babákat és azt szerették volna, ha én lököm a hintát. Löktem. Aztán a babák elfogyasztása után úgy gondolták, hogy mégis ennének virslit. Ha nem is azonnal, jó lesz most rögtön. Mondtam, hogy a holttestemen át. Elhozzuk a virslit, hazavisszük és otthon befalják. Szandra kicsit sirdogált, de megbékélt végül a helyzettel. Amikor a virslit adta nekünk az egyik óvó néni akkurátusan két tányérra mérte ki a két adagot, de szóltam, inkább ne. Kicsit túl határozott lehettem, mert nagyon gyorsan, nagyon kompaktul összecsomagolta a virsliket. Anna még felvetette, hogy innen szeretne mustárt és ketchupot vinni. Elég volt csak ránéznem. Mondta, hogy nem fontos. Még magunkhoz vettük a két hátizsákunkat, eszközöltem bizonyos összevonásokat, nagynehezen elvergődtünk az autóig és el sem hittem, hogy olyan állati mákom van, hogy hazaértünk. Mivel én vezettem és még a fülemről is mindenféle szajré lógott, forralt bort persze nem ittam. Egy cseppet se. De nem sirok nagyon hangosan. Jó?
Képriportunk:
 |
| Szandra lámpával |
 |
| Két krampusz és két lámpa |
 |
| Eszegető krampuszok |
 |
| Oviudvar |
